A hétvége, amikor összedőlt a világ

Csütörtökön kezdődött, amikor majdnem pontosan egy évvel a se nem szabad, se nem tisztességes belarusz választás után a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szóvivője közölte hogy hiába az amerikai (kétpárti) és egyéb tiltakozás, Aljakszandar Lukasenka kormányzatát megilleti a COVID-válság leküzdését segítő egymilliárd dollár, a nemzetközi szervezet keze meg van kötve, és az aktuális minszki kormánnyal kell kapcsolatban lennie.

Az eltelt egy évben a fehérorosz nép bámulatos kitartással és bátorsággal küzdött a zsarnokság ellen, míg a Lukasenka-rezsim tevékenységét nyugati politikusok kényelmesen azzal foglalják össze, hogy „megsértette az emberi jogokat” – ez rendőri brutalitást, bebörtönzéseket, kínzást, gyilkosságot, emberrablást takar, meg polgári repülőgép katonai eltérítését, azaz állami terrorizmust. Nem beszélve arról, hogy a forrongás egyik oka éppen a koronavírus-járvány felelőtlen kezelése – Lukasenka garantálta, hogy senki sem fogja megkapni a vírust, és vodkát, szalonnát, jéghokit, szaunát javasolt ellenszernek. Most benne bíznának, hogy kivezeti országát a válságból.

A nemzetközi szervezetnek sikerült tehát egy szégyentelen diktátort megtámogatni a demokráciáért küzdő néppel és és az erőszakkal elnyomott ellenzékkel szemben.

Pénteken Berlinben és Moszkvában bejelentették, hogy Merkel német kancellár augusztus 20-án Moszkvába utazik Putyinhoz – a Kreml közlése szerint a kétoldali kapcsolatokról, nemzetközi és térségi ügyekről fognak tárgyalni. A találkozó két nappal előzi meg Merkel kievi útját.

Ezt úgy lehet értelmezni, hogy Merkel, házhoz menvén, ráüti a pecsétet a Nord Stream 2 nevű, tenger alatti gázvezeték gyalázatos Kreml-vállalkozására, amiből Németországnak ugyan nincs különösebb haszna, viszont Muszkóvia stratégiai előnyre tesz szert a saját agressziójának elszenvedőjével, Ukrajnával szemben. München-szag a levegőben, ahol ironikus történelmi csavarral Merkel játssza Chamberlain szerepét.

Ez ügyben egyébként Washington reakcióját már korábban megrökönyödés fogadta. Miután Joe Biden hevesen támadta Trumpot a valóságos és feltételezett orosz kapcsolatai miatt, és Putyint márciusban gyilkosnak nevezte –megnyugtatásul bejelentette, hogy „ellenzi” a gázvezetéket, de nem léptet életbe szankciókat az építkezés felelősei, köztük a vezérigazgató, Matthias Warnig egykori Stasi-tiszt ellen.

Ezt megint csak nem lehetett másként értelmezni, hogy egy stratégiai kérdésben a tekintélyelvű, illiberális, nem demokratikus Putyin-rezsim és a vele megalkuvó német koalíciós kormány mellé áll. Ahogy egy publicista fogalmazott, „a busz alá löki” Ukrajnát. Aminek mai rendszere, minden hibájával együtt, mégiscsak egy véráldozattal kivívott demokrácia.

Szombaton Jair Lapid izraeli külügyminiszter visszahívta az ország varsói ügyvivőjét, és „javasolta”, hogy az izraeli lengyel nagykövet se térjen vissza állomáshelyére lengyelországi szabadságáról. Az ok: Andrzej Duda lengyel elnök aláírta azt a törvénymódosítást, amely szerint a döntés után harminc év elteltével már nem lehet a restitúciós (reprivatizációs, vagyon-visszakövetelési) eljárásokban hozott közigazgatási határozatok felülvizsgálatát kérni.

A paragrafusokban nem említik a holokausztot. A cél az volt, hogy véget vessenek a városlakókat ingatlantulajdonukból kiforgató „reprivatizációs maffiák” működésének, de nyugati és izraeli optikán át nézve Lengyelországban csak zsidókat foszthattak meg tulajdonuktól, és „az antiszemita lengyelek” azt nem akarják visszaadni. (A polonofóbia falán soha nem hatolt át az a tény, hogy a holokauszt idején nem létezett lengyel állam.)

Antiszemitizmus, a holokauszt áldozatainak megvetése – volt az izraeli kormány reakciója. „Lengyelország mától antidemokratikus, illiberális ország” – mondta Lapid. Tehát emiatt. Lapid egyébként az egyetlen ember a világon, akinek három nagyanyja van, ugyanis a 2019-es lengyelellenes hullám idején, még ellenzékből, közölte, hogy a nagyanyját lengyelek ölték meg Lengyelországban – valójában két nagyanyjáról tudni, ők békés körülmények között hunytak el Izraelben.

Amúgy valószínű, hogy a külügyminiszter és más mostani vezetők erőteljes retorikában felcsapó dühe mögött legalább részben belpolitikai motívum rejlik: akkor és most is azt akarták bizonyítani, hogy jobb zsidók a V4-gyel s ezen belül Kaczyńskiékkal barátkozó Netanjáhunál.

Aki megtapasztalta a magyarországi restitúció és kárpótlás bonyodalmait – nálunk a törvény csak az egyházakra és a '45-ös földreform utáni földtulajdonra terjedt ki –, az tudja, hogy mennyire nehéz s olykor értelmetlen az 1945 előtti tulajdonviszonyok rekonstruálása. Ami a közelebbi témát illeti, ajánlom tanulmányozásra a zsidó műkincsek történetét. Lapid furcsa módon mégsem akarja befagyasztani a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal (egyelőre).

Az esetnek van amerikai vetülete is. Ugyanazon a viharos képviselőházi ülésszakon, ahol elfogadták – 309 igennel, ellenszavazat nélkül, 120 tartózkodással – a restitúciós törvény módosítását, döntöttek arról is, hogy nem hosszabbítják meg térségünk legrégebbi és legnézettebb – független – hírcsatornájának az engedélyét. Ez a javaslat éppen csak átcsúszott, az kellett hozzá, hogy miután az egyik kis koalíciós párt kilépett a kormányból, véget vetvén az abszolút többségnek, a névleg ellenzéki – politikai komolyságában talán Matovičhoz hasonlítható – Paweł Kukiz és két párttársa „meggondolja magát”. Sejthető ráhatás nyomán.

Mivel ezt nem lehet antiszemitizmusként keretezni, nem lépte át az izraeli kormány – és azon belül a liberális demokrácia vesztét megállapító – Lapid ingerküszöbét, de minthogy a TVN24 tulajdonosa amerikai – a Discovery –, a washingtoni külügyminisztérium felfigyelt rá, és észlelte a Tendenciát.

Így született meg Antony J. Blinken külügyminiszter sajtóközleménye az „aggasztó lengyelországi törvényhozásról”, ahol az első bekezdés a félreértelmezett restitúciós üggyel foglalkozik, a második egy picit kisebb terjedelemben a magyarnál egyelőre nagyobb médiaszabadságot érő, de félreérthetetlenül a magyar mintát követő, valódi csapással.

Ily módon az amerikai kormány ahelyett, hogy segítette volna a liberális demokráciáért küzdő lengyel ellenzéket, a valóságos ügy devalválásával kárt okozott neki.

Ugyancsak szombaton, miközben a tartományi székhelyek elfoglalása után Kabult körbezárták a tálibok, Joe Biden, úgy is, mint főparancsnok, egy elnöki nyilatkozatban gyakorlatilag kapitulált, átengedte nekik az országot. A felelősséget elődjére tolta, mondván, hogy őt kötötte a 2021. május 1-i kivonulási határidő, és különben is Trump állapodott meg a tálibokkal. Hogy a tálibok több ponton nem tartották be a megállapodást, arról egy szó se.

Lehet vitatkozni, hogy a háború megkezdésének mennyi értelme volt – mindkét oldalnak erős érvei vannak, talán azért is,mert eleve nem tisztázták a célt. Ha a muszlim terrorizmus potenciális tűzfészkét akarták felszámolni, ez sikerült, legalábbis időt nyertek – Oszama halott, a tálibok húsz évig nem tudtak erős bázist kiépíteni. Az, amit pongyolán nemzetépítésnek neveznek – a jó kormányzás kultúrájának, de legalább intézményeinek meghonosítása, a modern állam szükséges intézményeinek kiépítése, a gazdaság beindítása –, kudarcba fulladt.

Húsz év alatt volt valami lassú gazdasági fejlődés a világ egyik legszegényebb országában, vállalkozások tízezrei jöttek létre, nőtt az írni-olvasni tudók aránya, kiváltképp nők között – de ahol ilyen fokú a politikai hatalommal összeszövődő korrupció, nem lehet egészséges piacgazdaságról beszélni. Az ismerős képlet érvényesült: a Nyugat, konkrétan az USA semmit sem tett a korrupció letörésére, viszont ellenőrizetlenül öntötte a pénzt a korrupt gépezetbe, amiből a rezsim erős emberei gátlástalanul gazdagodhattak.

Ami a demokráciát illeti, a legutóbbi, 2019 -es elnökválasztáson a 36 milliós országból 9,7 millióan regisztráltak szavazásra, ebből körülbelül 1,8 millió ember ment el szavazni – a győztes Asraf Gáni ennek az 50 százalékát kapta meg. Az előzetes eredményt nem egészen átlátható procedúra után két hónap elteltével hirdették ki.

A szombati kommünikében Biden öt intézkedést, illetve utasítást sorol fel, amivel mentené, ami menthető. Az egyik, hogy ötezer katona kivezénylését hagyta jóvá, akik az amerikai és szövetséges személyzet, valamint az amerikai csapatokat segítő afgánok „rendezett és biztonságos” evakuálását felügyelték volna – ebből semmi sem lett, mint azt másnap az egész világ láthatta, amikor menekülő emberek ezrei özönlötték el a repülőteret. A NATO-erőkkel együttműködőkre, kezdve a tolmácsokkal, a nagyon valószínű halál vár.

Arról is rendelkezett Biden, hogy a külügyminiszter támogassa Gáni elnököt és a többi afgán vezetőt a további vérontás elkerülése és a politikai rendezés elérése érdekében. Gáni és a többi vezető másnap elmenekült az országból. Blinkennek a „regionális érdekeltekkel” – a nemzetségi alapon szerveződő társadalom tartományi erős embereivel – is tartania kellett volna a kapcsolatot. Mondta Biden, amikor már minden tartományi székhely tálib kézen volt,

Utasította a nagykövetet, hogy gyorsítsa fel a különleges bevándorlóvízumok kérelmének feldolgozását, és gondoskodjon elszállításukról. Erre már nem maradt idő. (Jellemző módon a brit nagykövetség másnap lázas tempóban adta ki a vízumokat. A németek állítólag ragaszkodtak a vasárnapi munkaszünet betartásához.)

Ezekután kérdés, mennyire veszik komolyan a tálibok az elnöki fenyegetést, miszerint az amerikai állományt és missziót veszélyeztető minden akcióra gyors és határozott katonai válasz érkezik.

Biden még néhány hete is abban bízott, hogy a háromszázezer fős, jól felszerelt és – amerikai részről – bőkezűen finanszírozott afgán kormányhadsereg majd fel tudja tartóztatni a tálibokat. A felszerelésnek és a reguláris hadsereg felépítésére tett kísérletnek az lett az eredménye, hogy a katonák, ahol tehették, átálltak, és több milliárd dollár értékű amerikai fegyver és hadianyag lett a táliboké.

Mondom, az amerikai elnök szombaton adta ki ezeket az utasításokat. Miután hosszú hónapjai voltak rá, hogy emberéleteket, méltóságot, információt, vagyont mentsen.

Másnap, vasárnap a tálibok könnyedén behatoltak Kabulba, elfoglalták az elnöki palotát. Hogy azonnal megkezdődött a nyugatias városi kultúra felszámolása, a nők középkori sorba kényszerítése, fölösleges is említeni.

Az amerikaiak nem követtek el hibát azzal, hogy befejezték a megnyerhetetlen háborút. Hanem azzal követtek el bűnt, ahogyan befejezték.

Igazából nem a világ dőlt össze. Csak túl sűrűn, túl következetesen kaptunk nyomasztó példákat arra, hogy demokráciák és magukat liberálisnak valló, hatalommal bíró emberek rombolják a liberális demokráciák esélyeit, tapossák sárba más népek szabadság iránti vágyát. Jó, vegyük tudomásul, hogy nem úgy ér véget a történelem, ahogyan némelyek 1989 táján elképzelték. De kezdjünk el számolni azzal – Kabul sorsán okulva –, hogy az évtizedeken át tartó vergődésnek, a rossz helyzetfölmérésnek és rossz kompromisszumoknak, az önhittségnek, az érdekek és elvek felejtésének katasztrófa lehet a vége.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.