Nyári nyavalygás

Észak-magyarországi fürdőhely. A Föld bizonyos helyein az átlagosnál magasabb rezgésszámú, tisztább energia tapasztalható –  írják a fürdő-, szálloda-, konferencia- és gyógyközpont bemutatkozásában; és ez a hely ilyen. A komplexumhoz tartozik egy régimódi strand is, ahol alkalmunk nyílhatna, hogy érezzük a magas rezgésszámot.

Nyári nyavalygás
Fotó: NOL.hu

A parkoló fizetős, de nem őrzött. Az öltözőben nincsenek szekrények, a vetkőzőfülkének nincs bereteszelhető ajtaja, csak függönye. A büfében sajnálattal közlik, hogy lángos csak hétvégén kapható (kedd van), egyelőre sajtburger a fő csemege, rásült, ropogós trappistalemezzel, ezenkívül elő lehet jegyezni sült kolbászra, annyit hoznak nyersen, nejlonszatyorban, ömlesztve, amennyi a kockás füzetbe fel van írva. Van két forró medence, a hűvösebbik csak 38 fokos, köztük vízvezeték-hideg zuhannyal lehet fölfrissülni.

Mindkét medence oldalában padkák, azokon lehet ülni. Egy részük még árnyékban van, ott szerencsével található egy-egy hely. De szó se róla, olcsó. Ezerötszáz forint egy felnőtt napi belépő.

A rozzant, elformátlanodott testeken nem látszik meg a kivételesen nagy Föld-rezgésszám; a 20-21. századi magyar gazdasági- és kultúrtörténet annál inkább.

A „nosztalgiastrandról” (ez a teljes neve) át lehet nézni a szállodára („négy csillag superior”) és a szálloda parkjára, melynek része a nevezetes, fotók és videók sokaságáról ismert fehér vakító sódomb. A napi belépő ára csaknem négyszerese a strandénak, a belépők számát hatóságilag korlátozzák (biztosan nyomós gyógyászati és higiéniai indokkal), de van tizenkilenc medence a szabad ég és tető alatt, szaunavilág és jégoltár, sörkert, szaunabár és fagyizó.

A nosztalgiastrand vendégei tudomásul veszik, hogy nekik ez jut. A hotel és a hozzá tartozó fürdő vendégei pedig talán nem is észlelik, hogy a szomszédságban van egy prolirezervátum. Mindez jól példázza a NER-ben kialakított új osztályszerkezetet: van a viszonylag jól tartott (inkább felső) középosztály*, és van mindenki más, ezen belül azok, akik annyit azért megkapnak, hogy ne hőzöngjenek túlzottan (lám, mi se veszekedtünk, lelkiismeretesen elüldögéltünk pár órát vízben és szárazon), valamint azok, akiknek ennyi nyaralásra sem telik, bár ők az adott fürdőhelyen természetesen nem voltak láthatók.

Azért használom a szándékosságot feltételező „kialakított” igenevet a „kialakuló” helyett, mert ezt a helyzetet az észak-magyarországi fürdőhelyen is ugyanaz az egymást erősen átfedő politikai és gazdasági érdekkör hozta létre vagy szilárdította meg, amelynek ma már egyedül van hatalma a gazdasági és társadalmi rendszer alakításához. Az egerszalóki Saliris tavaly óta „Mészáros Lőrinc” érdekeltségébe tartozik.

Mint ahogy az ország másik felében lévő másik vizes üdülőkomplexum, a Club Aliga is olyan vagyonkezelő cégnek a tulajdonában van, aminek viszont Tiborcz István és a Mészáros Lőrinc nevéhez köthető Konzum a legnagyobb tulajdonosa. Az új menedzsment előbb azzal keltett feltűnést, hogy a helyi és nyaraló horgászokat nem engedte a vízhez, majd azzal, hogy az Erzsébet-program jóvoltából kedvezményesen itt nyaraló nagycsaládosokatdohszag, penész, kosz, lepusztult épület és berendezések, hangyák, pókok, szúnyogok, egérürülék” fogadta, valamint az étel is pocsék volt.

Ez más szemszögből mutatja meg az említett érdekkör gazdasági és szociálpolitikai szemléletét. Az első mozdulat ugyanaz: olcsón megvesznek egy nagy értékű és idegenforgalmilag – elvben, hosszú távon – jól hasznosítható ingatlant. De míg az egerszalóki hotel és fürdő viszonylag új, az aligai volt pártüdülőnek inkább mint trófeának van értéke: már az a hely is az övék, ahol valaha Kádár áztatta a lábát.

Ahhoz, hogy a „történelmi presztizséhez” illő pénzt hozzon, laikus becslés szerint a négy és fél milliárd forintos vételár többszörösét kellene beruházni. Ahogy egy szemtanú barátom összefoglalta: Harminc év alatt lepusztultak a szállodák, mert nem volt módja senkinek sem költeni rá. Nincs már egy teniszpálya sem a nyolcból. A fedett uszoda 2001 óta zárva, lepusztult teljesen. A villákat visszafoglalta az erdő.

Amíg nem sikerül kapitalista viszonyok között helyreállítani az elit nyaralóközpontot, addig nem marad más, mint a propaganda: ahol azelőtt az állampárt kiváltságosai nyaraltak, ott most arra méltó magyar nagycsaládosok üdülhetnek  potom pénzért népi álla... a nemzeti együttműködés kegyéből.

Együtt érzek azokkal a nyaralókkal, akik csalódtak ebben a kegyben, de sajnálattal kell mondanom, hogy ez is a NER hatékonyságáról tanúskodik – ne legyünk igazságtalanok, bőven voltak Kádár-kori és posztkádári előzményei –: 2019, ben, Magyarországon túlontúl sokan vannak olyanok, akik meg vannak győződve, hogy a reális ár nyolc százalékáért számonkérhető minőségű szolgáltatást lehet kapni.

Nem létezik ilyen piac, de nincs ilyen jótékonyság se. Ez a nyolc százalék nem fér a fejembe. Honnan vették az ötletet? A Kádár-érában a „dolgozók” – kötelezően szakszervezeti tagok – némely esetben ingyen kapták az üdülési beutalót, de inkább nagyjából az adott idő alatti keresetüknek megfelelő pénzt kellett befizetniük, máskor a két elvet kombinálták: a vállalati beutalt ingyen nyaralt, de a családtagok után fizetni kellett.

De még ez is közelebb állt a reális gazdasági gondolkodáshoz, mint a se nem ingyenes, se nem értékarányosan fizetős Erzsébet-rendszer (ami ráadásul nem is a szociális helyzetet kompenzálja, hanem a családnagyságot honorálja, berögzítve, hogy a „sok” – három azért nem is sok – gyerek szegénnyé tesz; ez ám a családpárti agitáció).

A két projekt jól illusztrálja az új magyar államnak azt a fajta működési mechanizmusát, amely nem jellemezhető egyszerűen a korrupcióval; ahol az „üzleti” siker egyenesen arányos a hatalmi központhoz való közelséggel, illetve lojalitással. Aki nincs közel, azt nem bántják, de soha nem is lesz reménye, hogy saját tehetségéből a piacon prosperáljon, mert nincs igazi piac, sőt a piaci gondolkodásnak sincs túl sok értelme. A tehetségnek sincs. Erre nevelik az új nemzedékeket.

Hogy ez meddig folytatható, azt nem lehet tudni. A lázadókat egyelőre letorkolják azzal, hogy kiválóak a gazdasági növekedés számai; de egyrészt nem tudhatjuk, meddig, másrészt nem annyira kiválóak, hogy pótolják a 2000 utáni másfél évtizedben felhalmozott lemaradást, harmadrészt nagyban az uniós pénznek köszönhetők, nem a vállalkozó tehetségnek vagy az általános versenyképességnek.

Az aligai példa szépen igazolja Robert Heinlein aranymondását: „nincs ingyenebéd”. A nagyon olcsó ebéd pedig nagyon rossz. De vajon mikor jön rá a választói többség?

 

*Ez az adott helyszínen uniós és posztszovjet turistákkal egészül ki; a parkolóban feltűnően sok a cirill rendszámú felső kategóriás német autó, ami a marketing egyébként ésszerű irányát jelzi.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.