Nyerésben az orosz lúzer

A helyzet az, hogy az oroszok mindkét amerikai elnökjelöltet a markukban tartják. És nem volt szükségszerű, hogy így legyen.

Nyerésben az orosz lúzer
Fotó: TASR/AP

Demokrata – azaz kormányzati – oldalon ténynek veszik, hogy a párt országos bizottságának e-mailjeit az orosz titkosszolgálatok alvállalkozói lopták el, és adták át a WikiLeaksnek. Ezekből kiderül, hogy a bizottság, amelynek hivatalosan semlegesnek kellett volna lennie, elfogult volt Hillary Clinton ellenlábasával, Bernie Sandersszel szemben, és más etikátlan – bár nem törvénytelen – manipulációkról is értesülhetünk.

Az, hogy Clinton a párt vezérkarának jelöltje, Sanderst pedig kívülről támadó, zavarkeltő szélsőségesnek tartják, nem hír. Az, hogy demokráciában mi a megengedhető erkölcstelenségi szint, örök és meddő vita tárgya, viszont a tapasztalatok szerint minden leleplezett erkölcstelenséget egyformán ki lehet használni a demokrácia védelmében és a demokrácia felszámolására. Az országos bizottság e-mailjeinek terítését az elnökjelölő gyűlés előestéjére időzítették, és így a republikánus jelöltnek, Donald Trumpnak használt, de nagyon, mint azt a gyors közvélemény-kutatások is bizonyították.

Clinton demokrata párti ellenfelei – sokan vannak – úgy vélték, a leleplezett erkölcsi bűnhöz képest másodlagos az a kérdés, hogy egy idegen hatalom fér-e hozzá nemcsak erkölcs-, hanem törvénytelenül is az amerikai demokrácia egyik idegközpontjához, befolyásolva e demokrácia legfontosabb eseményét, az elnökválasztást. Trump viszont egészen dermesztő módon válaszolt arra az implicit vádra, hogy az orosz beavatkozás őt segíti: közölte, hogy „reméli”, ha Oroszország ilyen ügyes, akkor Hillary Clinton 33 000 „eltűnt” e-mailjét  is megtalálja.

Arról a 33 000 e-mailről van szó, amit Clinton – a 2015. márciusi bejelentése szerint – mint privát, személyes üzenetet törölt, amikor kiderült, hogy a családi rendszert használta hivatalos levelezésre. Ezeket az üzeneteket amerikai hatóság tehát már nem vizsgálhatja. Persze lehet, hogy Trump visszavágása – vagyis hogy felszólította az orosz titkosszolgálatokat az ország belpolitikai életébe való beavatkozásra – csak közép-európai szemszögből dermesztő. Amerikában már nem működik a hidegháborús iszony (megjegyzem, sok jel mutat rá, hogy Magyarországon sem). „Mi ezzel a baj? Mindenki kémkedik, ez a dolguk, ha kinyírják Hillaryt, jól teszik.” És hasonló argumentumoktól zeng az internet.

Mondjuk, abban, hogy nincs iszony, Hillary Clintonnak is szerepe van, aki 2009-ben, új külügyminiszterként  az orosz Lavrovval együtt, széles mosollyal nyomta meg a piros „reset” gombot, amely az amerikai – orosz kapcsolatok „újraindítását” jelképezte volna. (Lavrov nem vette a lapot.) Kezdje el most magyarázni a kelet-európai ügyek iránt nemigen érdeklődő publikumnak, hogy ezek mégis a régi oroszok?

Inkább azt kezdhette volna el magyarázni, hogy ez több mint arcátlanság annak a Donald Trumpnak a szájából, akinek a kilencvenes évek közepe óta nagy summákkal  jellemezhető orosz üzleti kapcsolatai vannak (és az orosz üzleti kapcsolatok elválaszthatatlanok az orosz államtól, az pedig az orosz titkosszolgálatoktól). Vagy hogy akkor az orosz titkosszolgálatoknak remélhetőleg birtokukban vannak Trump példátlan módon elsinkófált adóbevallásai (ő az első az elnökjelöltek közül, aki ezeket titkolja). S idézhetné azokat a különböző pártállású, de egyformán megbízható ítéletű tekintélyeket, akik szerint Trump azért titkolja jövedelmeit, mert miután az ismételt csődök miatt már egyetlen nagy amerikai bank sem állt vele szóba, orosz oligarchák segítették ki. (És az orosz oligarchák elválaszthatatlanok az orosz államtól stb.)

De sem Clinton (eddig) sem a kampányapparátusa nem használja ezt az érvet, éspedig azért, mert pontosan tudják, hogy Trump nem feltételes módban beszél, és nem reméli, hanem tudja, hogy ezek az emailek – a nem töröltekkel, köztük szigorúan minősített üzenetekkel – együtt orosz kézben vannak. Mely esetben Hillary Clinton sem alkalmas elnöknek.

Erre különben néhányan már a kampány kezdetén figyelmeztettek: az oroszok akkor vesznek elő kompromittáló anyagokat, amikor nekik tetszik. A válasz ilyenkor az volt, hogy az email-ügy nem komoly. Látjuk, mennyire nem. Más kérdés, hogy Moszkva valószínűleg nem számolt Trump sikerével, és a hülyeségnek ez a foka már neki is kínos. Legújabban az RT orosz állami propagandatévé olvasta a republikánus jelölt fejére, hogy hazudik: most azt mondta, hogy sohasem beszélt Putyinnal, 2014-ben meg azt, hogy beszélt, és Putyin „nem is lehetett volna kedvesebb”.

*

Hogyan fajult odáig a helyzet, hogy két alkalmatlan és a Kremlnek kiszolgáltatott jelölt verseng az elnökségért? Erről majd a cikk folytatásában. Most csak arról, hogy miként kerülhetett a gyenge Oroszország huszonhét évvel a hidegháború vége után olyan előnyös helyzetbe, amilyenben 1989 előtt az erős Szovjetunió sohasem volt.

A hidegháborús erőegyensúlynak ugyanis – egyetlen területet kivéve – már nyoma sincs. A Szovjetunió egész fennállása alatt népesebb volt az Egyesült Államoknál. Ma az Orosz Föderáció népessége az Egyesült Államokénak 44 százaléka. A GDP az amerikainak egytizenharmada. A két hadsereg valaha paritásban volt (főként ebbe ment tönkre a Szovjetunió), ma az orosz katonai kiadások, bár még mindig növekszenek, nem érik el az USA kiadásainak egyhetedét. A Szovjetunió valaha egy katonai és gazdasági szövetségi rendszer ura volt, ma ez a rendszer nem létezik, még a leghűségesebb volt tagköztársaság, Belarusz is lázad.

Az Ukrajna elleni agresszió nem az erő, hanem a gyengeségből adódó, nem is indokolatlan félelem jele volt: Putyinék komolyan féltek (félnek) attól, hogy ha Kijev átáll a Nyugathoz, elveszítik legnagyobb haditengerészeti bázisukat, Szevasztopolt, veszélybe kerül a melegtengeri kijáratuk, és lesz egy kétezer kilométer hosszú NATO-határuk, a legközelebbi ponton ötszáz kilométerre Moszkvától.

A szankciók és az olajár csökkenése miatt az amúgy sem egészséges orosz gazdaság mély válságban van. A héten jött például a hír, hogy három hétre leáll a Ladákat gyártó AvtoVAZ gyár. Nem tudnak bért fizetni, mert nincs bevétel, mivel nincs kereslet új kocsikra.

Putyin lankadó népszerűsége a Krím „visszaszerzésével” újra megnőtt, most már a korábbi szintre esett vissza, és nyakán a szeptemberi Duma-választás. Öt évvel ezelőtt a kormánypárt csak tömeges csalással tudta megőrizni abszolút többségét. A Trump által oly nagyra becsült Putyin versenyt fut az idővel: ha pártja rosszul szerepel a törvényhozási választáson, és ha a búcsúzó Obama eléri, hogy lemondjon Kelet-Ukrajnáról, akkor a 2018. márciusi elnökválasztásra úgy készülhet, mint a bokszoló, akikre kétszer rászámoltak.
Trump szerint rendben van, ha a Krím – amit Putyin most csatolt Oroszország egyik legszegényebb tartományához, a Déli Szövetségi Kerülethez – Moszkváé marad, és nem tartaná fenn a szankciókat. Az orosz kormányzatnak, Putyinnak és környezetének létérdeke, hogy Trump győzzön, bár nem veszik komolyan, és kiszámíthatatlannak tartják – ez neki se jó.

Az egyetlen terület, ahol megmaradt a hidegháborús paritás, sőt, az oroszok fölényben vannak: a titkosszolgálati tevékenység. Hírszerzés, befolyásolás. A hibrid háborúnak ez az a szférája, ahol a legjobb a költség–haszon-arány. Oroszországnak területi igényei – a volt Szovjetunión kívül – nincsenek, a NATO-val szemben hosszú távon esélytelen (ezért is jön neki kapóra Trump NATO-t gyengítő vagy semmibe vevő bőcsködése). Tényleges hatalmat szerezni, mint a Szovjetunió, nem tud más országok fölött. Destruálni viszont nagyon is képes, ez viszonylag olcsón megy.

Az orosz fedett behatolás, dezinformáció és befolyásolás Franciaországtól Csehországig, Amerikától Görögországig meghökkentően hatékony. Magyarországot most ne is említsük. Ez a hatékonyság két – összetartozó – dologból adódik. Az egyik, hogy a hidegháborúból örökölt, óriási tapasztalatot és adattömeget birtokoló titkosszolgálatok – talán éppen azért, mert a pénzszűke találékonyságra serkenti az embert – a nyugatiakat megelőzve ismerték föl és használták ki az internet lehetőségeit. A másik a nyugati demokráciák lassú butulása (erős ellenség híján), elpuhulása („jó dolgukban”), belső bomlása, immunrendszerük legyengülése. Amerikában is.
(Folyt. köv.)

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.