Nyolc év és más semmi

Széky János | 2021. március 26. - 21:15 | Vélemény

A Momentum párt petíciót indított két céllal: Egy miniszterelnök legfeljebb nyolc évig maradhasson hatalmon, és válasszák közvetlenül a köztársasági elnököt. Függetlenül a vállalkozás esélyeitől, a másodikkal egyetértek, az elsővel nem. Bővebben: a valódi politikai cselekvés lehetőségeit apasztó, félresikerült kezdeményezésnek gondolom.

Nyolc év és más semmi
Fotó: Orbán Viktor/Facebook

A közvetett elnökválasztás az 1989 körüli félelmek rég politikai értelmét vesztett maradványa. A posztkommunista térségben Magyarország kivétel, rajta kívül ez az intézmény csak Észtországban és Lettországban maradt meg, de a két balti államban tagolt a pártmezőny, és van tényleges hatalommegosztás, ennélfogva még a parlament által megválasztott, szűk jogkörű államfő is lehet belpolitikai tényező.

Lengyelországtól Szlovákián át Bulgáriáig a politikai közösség másfajta érdeke és akarata, a politikai viszonyok más konstellációja fejeződik ki az elnök népi megválasztásában, mint – a törvényhozáson keresztül – a miniszterelnökében. Akármilyen az elnök egyénisége és akármekkora a jogköre, ez hosszú távon önmagában is ellensúly bármely miniszterelnök korrupt hatalomkoncentráló törekvéseivel szemben. (Vagy fordítva: ha az elnök viszonylag erős, mint Romániában, a más ritmusú törvényhozási választások az ő hatalomgyarapítását korlátozzák.)

Annak, hogy Magyarországon – mint a petíció fogalmaz – „egyetlen ember kénye-kedve szerint alakul a nemzet sorsa”, három oka vagy alapja van:

1. a tisztességtelenséggel súlyosbított aránytalan választási rendszer,

2. a hatalommegosztás kétharmados szisztémával súlyosbított hiánya,

3. az a tény – ezekkel összefüggésben –, hogy a négyévenkénti, mindent eldöntő választások között a magyar állam nem demokratikus szerkezetben működik.

Szlovákiában ebben a pillanatban is kormányválság van. Romániának, ha jól számolom, 2010 óta tíz miniszterelnöke volt, és nem dőlt össze az állam. A Momentum kezdeményezése megpecsételi azt a tényt, hogy Magyarországon az országgyűlési választás valójában torz elnökválasztás, csak az elnököt miniszterelnöknek hívják.

Ha arányos volna a parlamenti választás, akkor nagyobb valószínűséggel lenne tagolt és változékony a pártmezőny, több lenne a kormányzásra képes politikus, koalíciók alakulhatnának és bukhatnának meg, velük pedig az olyan miniszterelnökök, akikből a nép többségének elege van.

Ha volna igazi hatalommegosztás – a központi hatalom ágai között, a hatalmi ágakon belül, a központ és a régiók, városok között, keresztül-kasul fékekkel és ellensúlyokkal –, akkor nem a miniszterelnök lenne az ország önhatalmú (самовластный, ahogy a 19. századi Oroszországban mondták) politikai-gazdasági ura, és nem függene élet-halál attól, hogy ki a miniszterelnök.

Amikor azt mondom, hogy a pártok legalább követelhetnék, megnevezhetnék célként az áldatlan intézményi rendszer megváltoztatását, azzal szoktak letorkolni, hogy „az embereket nem érdekli”, és különben sincs rá esély, mert kétharmados törvény vagy alkotmánymódosítás kellene hozzá. Szabad kérdeznem: a Momentum (vagy nem tudom, pontosan kinek az) ötletéhez nem kell?

Esély nincs rá, de „az emberek” közül soknak természetesen vonzó lenne, ha az intézményrendszert érintetlenül hagyva egy könnyed csuklómozdulattal bevezetnék a Lex Orbánt, és – választás se kéne hozzá – egyszerű jogászi művelettel megakadályoznák, hogy a mostani miniszterelnök tovább munkálkodjon.

Csak ez ugyanúgy nem lenne demokratikus eljárás, ahogy a mai magyar állam sem demokratikus. (Az amerikai 22. alkotmánykiegészítést, ami azt mondja ki, hogy egyvalakit csak kétszer lehet elnöknek megválasztani, nem egy választás előtt, hanem már a példátlan módon négyszer megválasztott Franklin D. Roosevelt halála után kezdeményezték, és négy éves, bonyolult procedúra után fogadták el.)

Ugyanezzel a lendülettel javasolni és követelni lehetne a magyar politikai intézményrendszer demokratikus átalakítását, csak azt az ötletgazdák nyilván nem tartják olyan hatásos mozgósító erőnek, mint a nyers Orbán-ellenességet. Aminek viszont a hatásosságában én kételkedem: látható, hogy mire jutott vele 2010 (avagy 2006, sőt bizonyos értelemben 1998) óta az ellenoldal. Ez az erő kifújt, ennyi volt benne.

Disclaimer: nem tartozom egyetlen párthoz sem. A létező pártok közül a Momentumban van egynél több barátom vagy olyan ember, aki nekem kedves. Nem örülnék, ha a fentiekkel megbántanám őket, de tanácsot adni sem akarok, igaz, nem is kérik. Önök egy politikailag magányos karanténlakó füstölgéseit olvassák.

Annak viszont őszintén örülnék, ha a magyar ellenzékben volna legalább egy párt, amelyik nem a legkisebb ellenállás irányába menne, mert az ilyen népszerűnek gondolt akcióktól semmi sem fog megváltozni, csak a rossz szerkezet konzerválódik.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.