Megosztás
A Magyar Hang legutóbbi számában, a címlapos Magyar Péter-interjú oldalpárjába illesztve megjelent egy viszonylag rövid cikk, Lukács Csaba lapigazgató jegyezte. A benne foglalt információ talán fontosabb, mint amennyire az interjú biztató.
Online itt olvasható (a teljes cikk fizetős). Állításai, röviden összefoglalva: a múlt szombati Kossuh téri tömegtüntetésen megjelent egy MTVA-stáb (közszolgálati médiának nevezni becsületsértés volna a közszolgálattal szemben – SZJ). Minden szokásos felségjelzést, bannert, feliratos pólót, mikrofonszivacsot stb. mellőztek, harcászati célra kifejlesztett méregdrága amerikai technológiával (Silvus) és az Elon Musk-féle Starlinket használva adtak élő közvetítést. De nem tudni kinek, mert a publikumnak (azaz a köznek) nem.
Mindezt feleúton a kínai kommunista rendőrminiszter februári és a kínai kommunista propagandaminiszter májusra tervezett látogatása között.
Másképpen fogalmazva: ha a cikk állításai és következtetései igazak, akkor az állami média az adófizetők által finanszírozott eszköztárral a jogrendszer háta mögött titkosszolgálati feladatokat teljesít. Pontosabban, a kommunista állambiztonság (ÁVH, III. Főcsoportfőnökség) nyelvén, elhárító munkát végez, operatív eszközökkel harcol a „belső ellenség” ellen.
Az állampolgárai ellen vívott harcban annyival több ennek a rendszernek a technikai lehetősége a hatékony megfigyelésre, amennyit azóta fejlődött a technika, és amennyivel erősebb a mostani magyar gazdaság a Kádár-korinál.
Ennek a harcnak volt (?) korszerű fegyvere a telefonokat lehallgató Pegasus. Lengyelországban óriási botrány lett az alkalmazásából, ami talán egy kicsit hozzájárult a Kaczyński-Ziobro-rezsim bukásához. Nálunk volt egy kis zúgolódás, aztán mintha meg se történt volna.
Nem is kell nagyon hideg fejjel nézni, hogy azt mondjuk: ez az a pont, ahol az autoriter, patronális rendszer (ismétlem: rendszer) átmegy diktatúrába. Eszerint kéne viszonyulni hozzá,
Ha bizakodni próbálunk: az, hogy a politikai hatalom ilyen módszereket használ, már a megingásának a jele. Ám ez önmagában nem jelzi az ellenzék erősödését. A diktatúrák és egyéb tekintélyelvű, karizmatikus vagy tradicionális irányítású rendszerek jobban tartanak még a gyenge ellenzéktől is, mint a demokráciák az erőstől, mert az alkotmányos hatalomváltás demokratikus körülmények között nem jelenti egyszersmind a rendszer bukását.
Közben latolgatom annak implikációit, hogy Magyarországon valamilyen állami tényező amerikai katonai információszerző és -továbbító technikát használ, miközben más(?)valaki a kínai megfigyelő állam felelős vezetőivel is jóban van.
Hogy az ellenzék – s ezen belül Magyar Péter s a köré tömörülő sokaság – mit kezd a leleplezéssel, a státuszát és erejét közvetlenül érintő információval, azt nem tudhatom.
Nagy hagyománya van a bénázásnak és a kihagyott lehetőségeknek. De térjünk csak vissza Varga Judithoz.
Az utóbbi két hónapban két ponton támadták: a végrehajtó-botrányba való belekeveredése miatt (ez nem volt elég ahhoz, hogy lemondjon az igazságügyi miniszterségről) és mert ellenjegyezte a pedofil bűnöző bűnsegédjének adott elnöki kegyelmet (ezért már lemondatták, vélhetően mert az akció Fidesz-szavazói körökben is mérhető felháborodást keltett).
Ez a két ügy azonban, bármennyire visszataszító, nem tartozik a rendszer lényegéhez, és nem következik belőle. Azt, hogy az uralkodó elitet a gyermekvédelemről való 24/7 prédikálás és könyvfóliázás közepett mennyire nem érdekli a gyermekek védelme, eddig is lehetett tudni. A végrehajtás körüli disznóságok pedig bármennyire sötétek, és bármennyire a védekezésre képtelen polgárok ellen mennek, a volument tekintve eltörpülnek az ország jövőjét eldöntő, kormányzatilag vezérelt „nagy” korrupció eseteihez képest. Ezt is régóta lehetett tudni.
A tömegtüntetésekhez vezető felháborodást abban a két ügyben az erkölcsi és jogszabályok áthágása és semmibe vétele okozza. A politikai rendszereket azonban nem az határozza meg, hogy a hatalommal bírók betartanak-e jogi és morális szabályokat, hanem az, hogy mire terjed ki a hatalmuk, és hogyan alkalmazzák. Egy politikai rendszer nem szabályok megszabásáról és betartásáról szól, hanem hatalmi játszmákról. A hatalom a közege.
Ám ebben a mostani esetben a politikai hatalom diktatorikus alkalmazása a maga hígítatlan ocsmányságában mutatkozik meg. És nem valaki más az áldozat, akivel a tiltakozó tömeg szolidáris, hanem maga a tiltakozó tömeg a célpont. Kérdés, hogy az érintettek felfogják-e, mit tesznek velük, hogy egy politikailag aktív, népes csoport észreveszi-e, hogy belérúgtak, vagy magyar szokás szerint elhárítja magától, „á, ez nálunk lehetetlen”, „nem kell mindenhol rémeket látni” jelszóval. Amikor igenis lehetséges, és nem rémlátomás, hanem a valóság.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.