Ódor Lajos: Nincs még egy ilyen ország, mint Szlovákia. Egy körforgalomba kerültünk, és nekifuthatunk a falnak

2024. február 14. - 15:00 | Belföld

A most már magyar nyelven is hozzáférhető Mindentudók kézikönyve című kötetét mutatta be a múlt héten az érsekújvári Irodalmi Korzó első idei vendége, Ódor Lajos. A korábbi kormányfő, a Szlovák Nemzeti Bank exalelnöke a műfaját tekintve tudományos ismeretterjesztés kategóriába sorolható könyve ismertetése kapcsán számos érdekes témát érintett. A cikkünkben ezekből szemezgetünk.

Ódor Lajos: Nincs még egy ilyen ország, mint Szlovákia. Egy körforgalomba kerültünk, és nekifuthatunk a falnak
Fotók: Cséfalvay Á. András (További képekért kattints a fotóra!)

Mindjárt a beszélgetés elején Ódor Lajos szót ejtett a kritikai gondolkodás fontosságáról, ami szinte hiánycikk a társadalmunkban. A neves közgazdász szerint túl sok információ jut el hozzánk, és ezzel gyakran nem tudunk mit kezdeni. Pedig fontos, hogy felismerjük, melyik hír igaz és melyik tartozik az álhír vagy propaganda kategóriába. A változás olyan gyorsan jött a szociális hálókon keresztül, hogy sem az oktatásügy, sem a szülők nincsenek rá felkészülve, hogy elmagyarázzák a gyerekeknek azt, hogy hogyan kell kiválogatni a hiteleset az információs özönvízből.

Ha érted, akkor magyarázd el a nagyinak!

Ódor könyvének az alapötlete nem mellesleg úgy jött, hogy amikor otthon tartózkodott a koronavírusos időszak alatt, hallotta, hogy az online oktatáson keresztül mit tanul a gyermeke, és meglepődött, hogy szinte ugyanazt, amit a diákok 30 évvel ezelőtt. Ódornak nem jön be az, hogy az iskoláinkban még mindig megkövetelik a magolást, és ritkán foglalkoznak az összefüggésekkel. Pedig rengeteg multidiszciplináris téma létezik, hiszen például amikor arról beszélünk, hogy hogyan keletkezett az univerzum, akkor ahhoz köze van a fizikának, a kémiának, de van benne matematika is. Szerinte már nem kéne annyira az egyes tantárgyakra fókuszálni, hanem célszerűbb lenne tágabb kérdéseket felvetni. A már említett kritikus világnézet benne szerepel a legújabb kötetének összes fejezetében, meg az is, hogy hogyan keltsük fel az érdeklődést a gyerekekben. Mert ha ez megtörténik, akkor nyert ügyünk van. Akkor már ők maguk is elkezdenek kritikusabban gondolkodni az egyes témákról. Érdeklődés híján viszont inkább előveszik a mobiltelefonjukat. Ezért is lényeges az egyszerű fogalmak használata, hogy az ismeretanyag befogadhatóbb legyen. Ódor gyakran visszaemlékezik egykori tanárára, aki egy ideig a komáromi gimnázium igazgatója is volt, aki mindig azt mondta, hogy

addig nem érthetünk kellőképpen egy adott témát, amíg azt nem tudjuk elmagyarázni a nagymamánknak.

Az információs technológiák jelentős változása - mint például a 15. század közepén a Gutenberg-féle könyvnyomtatás is - nagyon nagy hatással vannak a társadalomra. Miniszterelnökként Ódor is azt tapasztalta, - ahogy ő fogalmaz, az öt és fél hónapos "próbálkozása" idején, - hogy gyakran már maga a háború sem fegyverekkel zajlik. Információs csatornákon keresztül folyik a propaganda, és nagyon nehéz ez ellen valamit tenni, mert elég sokszor maguk az algoritmusok is úgy működnek a szociális hálókon, hogy ha egyszer valamit megnéz az ember, akkor a rendszer hasonló ajánlatokat dob fel, és könnyen buborékban találjuk magunkat. Aztán már csak olyan tipusú híreket kapunk, amelyekre először kattintottunk rá, és sokszor ez teljesen elzár minket az igazságtól.

Tardoskedd és Kína

Ódor meggyőződése, hogy bár rendkívül összetett a világunk, ugyanakkor össze is zsugorodott. Hiszen 200 éve mondjuk nagy dolognak számított, hogyha valaki Tardoskeddről elutazott Újvárba, és most meg már teljesen megszokott, hogy pár másodperc alatt rendelhetünk magunknak bármit Kínából. Az átlagember számára bonyolult lehet követni az ok-okozati összefüggéseket. És olyankor aztán az evolúció azt diktálja, hogy ha az összefüggéseken túl sokat kell gondolkodni, - ami meg energiát igényel, - akkor inkább egyszerűsítsük le az egészet, és jöjjünk elő egy, bár téves, de jól hangzó megoldással.

Aki most jár iskolába, annak sokkal több összefüggést kell átlátnia, mint aki mondjuk 40 vagy 50 éve, ugyanakkor

Mária Terézia óta arra tanítjuk a gyerekeket, hogy magolják be a tudnivalókat, és akkor majd jó munkaerő válik belőle.

Közben meg a mai technológiai trendek állandóan változnak: szinte három évenként jön valami olyan újdonság, hogy azzal az iskolában nem találkozhattunk. Valamikor arról szólt az élet, eleveníti fel a nem is olyan régi múltat Ódor, hogy tizennyolc, esetleg huszonhárom éves koráig az iskolák padjait koptatta az ember, aztán munkába állt, ahonnan meg nyugdíjba ment. Ez ma már egyáltalán nem jellemző. Nem is lehet kettéválasztani az életet tanulásra és munkára, mert ha folyamatosan nem képezzük magunkat, és nem érdeklődünk a világ folyamatai iránt, akkor nagyon gyorsan el tudjuk veszíteni azokat a képességeinket, amelyekre például a munkaerőpiacnak szüksége van. Ezért is próbált a könyv szerzője vagy 300 ismeretterjesztő könyvből kipréselni a legfontosabbnak, illetve legérdekesebbnek tartott gondolatokat, amit belesűrített a Mindentudók kézikönyvébe.

Rókák legyünk-e vagy sünök?

Azt szokták mondani, hogy minden mindennel összefügg, és annyiban igaz is ez a klisé, hogyha valamilyen szinten ismerjük az egyes területek főbb gondolatait, akkor jobban meg tudjuk ítélni azt, hogy hogyan működik a társadalom. És az jobban üzemel, ha mindenki nagyjából tudja, hogy a másik mit csinál, és mik azok a trendek, mik azok a legfőbb gondolatok, amelyek az egyes területeket jellemzik. Ódor két stratégiát is említ: a sünét és a rókáét. Míg a sün egy dologra van "kiképezve", nagyon tud szúrni, és szinte másra nem is képes, addig a róka meg fondorlatos, ravasz, mindenhez ért valamennyire, de egyikben sem kiváló. A korábbi miniszterelnök egy felmérésre utalva azt mondja, hogy a rókák kimutathatóan jobban teljesítenek, rájuk nagyobb szükség van, mint a "szakbarbárként" kezelt sünökre.

A régiónkban - ahol nem aranyat meg kőolajat bányászunk - egy ország gazdagságát a termelékenység határozza meg. Az, hogy mi van a fejünkben, mit tudunk, milyen újításokra vagyunk képesek, meg hogy hogyan tudunk javítani az egyes dolgokon. Egész Közép-Kelet Európa sokat profitált abból, hogy beléptünk az Európai Unióba, és aztán jöttek a befektetések, összeszereltük ezt-azt, és ebből föl tudtuk húzni a gazdaságunkat az Unió 70 százalékos szintjére. A probléma az, hogy ennél az aránynál megrekedhettünk, és benne vagyunk a középszerűség csapdájában. Azaz, hogy ha a hozzáállásunkon nem változtatunk, akkor mondjuk Ausztriát vagy Németországot soha nem érjük utol.

Ódor példaként az autókat gyártó Henry Fordot említi, aki több mint száz évvel ezelőtt felismerte, hogy már nem gyorsabb lovakra van szükségünk, hanem autókra. Mi még - képletesen szólva - mindig a gyorsabb lovakon dolgozunk,

azzal, hogy becsalogatunk valamilyen gyárat, szerelőműhelyt, de ez már nem jó stratégia, innen nem lehet sokkal följebb jutni. Itt már az oktatásügyre, és arra kell koncentrálni, hogy a perspektivikus fiatalok itt maradjanak az országban. Vagy ha esetleg külföldre mennek, akkor legalább néhányan visszatérjenek és próbálják itt kamatoztatni a tudásukat.

Ez a gondolatmenet volt az egyik fő prioritás, amikor - utalva a miniszterelnöki megbízatására - az öt és fél hónapos "kísérletbe" belevágott Ódor. Akkor próbálta elmagyarázni, amennyi fórumon csak tudta, hogy a számok azt mutatják, nincs még egy ilyen ország a környéken, ahol több egyetemista megy külföldre, mint amennyi ide jön. Se Magyarországon, sem pedig Csehországban nem ez a helyzet. Nálunk pedig úgy van, hogy 10 ezer diák érkezik ide, 30 ezer pedig külföldre távozik, és alig akar valaki visszatérni. Ezzel összefüggésben próbált egy stratégiát is kialakítani, hogy milyen lépéseket lehet tenni annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Aki tényleg tehetséges, annak egy egész környezetre van szüksége, hogy jól tudja itthon végezni a munkáját: tehát legyen jó iskola a gyerekeknek, működőképes az egészségügy vagy mondjuk a kormány törődjön a kisebbségekkel. Ilyen szempontból tehát fontosabb egy olyan klímát kialakítani az országban, amely azt sugallja a jövő generációjának, hogy maradjon itt, vagy jöjjön majd vissza, mert majd itt is lehet érvényesülni. Ehelyett most pont a fordítottját látjuk, hogy például senkinek nem érdeke az egészségüggyel foglalkozni, se a kisebbségekkel, és egy ilyen helyzetben nagyon nehéz valamit kezdeni.

Egy körforgalomban vagyunk és megyünk vissza az időben

Aztán itt van még a decentralizáció kérdése is, ami szintén előremutató lehet. Ódor meggyőződése, hogy az általában Pozsonyban megszabott jogkörök némelyikét át kellene adni a régióknak, természetesen a pénzzel és felelősséggel együtt. Mert ez nagyon fontos lenne a térségeknek is, ha több pénz áramolna a helyi szintekre, és mindenki ott döntene arról, hogy mire van szükség. Mert nem igaz az, hogy minden régiónak ugyanaz a politika felel meg. Tátrában, mondjuk a turisztikára összpontosíthatnának jobban, a déli, határmenti területeken meg mondjuk valamilyen magyarországi kapcsolatokra. Mert végső soron arról a kérdésről van szó, hogy hogyan érezhetjük magunkat jobban itthon. Ugyanis ha mindenki elsőrangú polgárként érezné magát Szlovákiában, akkor kevesebb gyerek menne el Magyarországra, Csehországba, esetleg Németországba. Vagy ha el is megy, akkor majd azt mondja, hogy lehet, hogy visszamegyek és próbálok valamit csinálni az országom érdekében is. De hogyha erre nincs igény és hiányzik a megfelelő környezet, akkor egyszerűen nagyon nehéz visszahozni a fiatalokat.

Ami Szlovákiát illeti, Ódornak az az érzése, hogy most bekerültünk egy körforgalomba és megyünk vissza az időben. Ahol már jártunk párszor és amely úton nem jutott messzire az ország. Megint ugyanazt próbáljuk, hátha most sikerülni fog. De talán Einsteinnek volt egy olyan mondása, hogy a butaság az, amikor negyedszer csináljuk ugyanazt, és azt várjuk, hogy a törekvésünknek most az egyszer más eredménye lesz. Ilyen szempontból azonban nem lehet túl jó eredményt várni. Ez persze nem azt jelenti, hogy most zuhanni fog az ország gazdasága 20-30 százalékkal, de egy hosszú stagnálás várhat ránk, ami majd negatívan befolyásolja a költségvetést is. Ha a fiatalok elmennek, akkor nem lesz, aki befizessen a költségvetésbe, aztán abból nehezebb lesz kifizetni a kiadásokat. Ódor szerint tehát ilyen szempontból elég rosszul áll a szénánk, és ez pont azért van, mert nincs, aki azt mondja, hogy tényleg egy autóra van szükségünk és nem jobb lovakra. Mert

most sokaknak az a fontos, hogy hány lájkot kapunk a Facebookon és nem az, hogy mi lesz ezzel az országgal 10-15 év múlva.

Korábban mindig volt valami, ami össze tudta fogni az országot. Ilyen volt a csatlakozásunk az Európai Unióhoz, vagy aztán az euróövezethez, de most valahogy nincs meg az a cél, amiért mindannyian küzdenénk. Ehelyett az van, hogy sokan azt nézik, kire tudjuk a stagnálást fogni, mert mindig kell keresni a bűnbakot, és aztán annyit hazudunk, hogy az emberek elhiggyék, hogy tényleg más tehet a mi helyzetünkről. És ez a stratégia működik ebben a körforgalomban.

Ahol a medve a prioritás

Ódor azt vette észre a kormányzása idején, hogy tulajdonképpen alig kellene valamit csinálnia, mert ennél fontosabb, hogy az ember minden héten tartson egy sajtótájékoztatót arról, hogy mennyi mindenen dolgozik. Mert először ő is úgy volt vele, hogy elég csak akkor a sajtó elé állni, ha végzett valamilyen munkával, ám akkor az sokak szemében meg úgy tűnhet, mintha a kormány nem csinálna semmit sem. Ezzel kapcsolatban egy anekdotát is említ, amikor egyszer a munkatársai azzal álltak elő, hogy délután majd lesz egy sajtótájékoztatója, amelyiken a túlszaporodó medveállományról kell beszélnie. "Hát, mondom, tényleg ez most a legnagyobb probléma? Mert ha fel kellene sorolni az ország 200 legnagyobb gondját, a medvék nem lennének közöttük, és ez nem egy olyan ügy, amivel sajtótájékoztató szintjén a miniszterelnöknek kéne foglalkoznia". Ahelyett, hogy az oktatásügyről beszélnénk, vagy arról, hogy hogyan kéne a költségvetést rendbetenni. Ódor szerint ez a

látszatpolitizálás, ahol nem fontos az, hogy mi az eredmény, csak beszéljünk arról, hogy dolgozunk. És ha az ember nem is csinál semmit sem, az akkor is valahogy működni tud Szlovákiában.

A szakértői kabinet egykori vezetője nem tud olyan szlovák kormányról, amelyik az elmúlt 30 évben ne mondta volna azt, hogy az oktatás a legfontosabb prioritás. Mindenki ezt állította, ám a probléma az, hogy ténylegesen senki nem így állt hozzá. Azért nem, mert ennek van egy politikai vetülete. Mert bármilyen oktatásügyi reformba kezdenénk bele, akár egy Nobel-díjas szakértő segítségével, akkor azzal bizonyára felbosszantanának néhány szülőt, meg iskolaigazgatót, illetve tanárt, és akkor már nem lájkolnák annyit a Facebook-oldalunkat, mint azelőtt. Esetleges eredményeket meg csak 10-15 év után látnánk. Ezt meg nehéz eladni politikailag. Az ilyet a politikusok egyszerűen nem vállalnák, mert ebben nem látnák a közvetlen hasznot.

Nem kellene annyit magolnunk

Ódor elismeri, hogy ő nem egy oktatásügyi szakember, de szerinte mindenki jól járna azzal, ha a bemagolandó tananyagnak a felét kidobnánk, például az általános iskolák ötödik-nyolcadik évfolyamában, mert szerinte ott kezdenek elromlani a dolgok. Az alapiskolák alsó tagozatából amikor hazajön a gyerek, még beszámol arról, hogy mi mindent tanult. Aztán később, ha elhangzik a kérdés, mi volt az iskolában, csak az a válasz érkezik, hogy semmi. És ez azért van, mert a diákokat ott kezdik arra kényszeríteni, hogy mondjuk nyelvtant magoljanak, ahelyett, hogy a nyelveket úgy tanulnák, mint az idegen nyelveket. Valahogy ott kezdik elvenni az érdeklődést az iskola iránt. Ezen kívül

sokkal több projektszerű feladatot kellene csinálni, és fejleszteni a diákok kritikus gondolkodását.

Azonban problémánk van az egyetemi oktatással is. Most már annyi főiskolánk van, hogy tényleg az nem kap diplomát, aki nem akar, szinte rátukmálják a hallgatókra. Ami meg azért van, mert az intézményeket a diákok száma alapján finanszírozzák. Pedig jó volna valamilyen minőségi kritériumokat is megtartani, valahogyan szelektálni.

Ráadásul az is gond, hogy magának a műveltségnek és a tanároknak a presztízse érezhetően csökkent a társadalomban, nem értékeljük őket. Még 50-60 éve ha pár embert megkérdeztünk valamilyen fontosabb dologról a faluban, az a jegyző, a bíró, a pap meg a tanító volt, most meg a pedagógusoknak jóformán semmilyen társadalmi értékük nincs. Amikor Ódorék készítettek egy felmérést arról, hogy az oktatás mekkora érték az emberek számára, akkor az nem került be az első húszba sem. És ha ez így van, akkor a politikusok miért foglalkoznának ezzel a kérdéssel? Mert hát amúgy se nyernének rajta semmit. Ezen kívül meg sokan azt gondolják, hogy nem fontos az, hogy a gyerekek műveltek legyenek. Inkább azt mondják, hogy elég, ha ismernek valakit a minisztériumban, mondjuk a nagybácsi unokahúgát, aki ott dolgozik, és az elég az érvényesüléshez.

Iránytű és svájci bicska

Ódor véleménye az, hogy két dolog fontos, amit a középiskola adhat a gyereknek: egy iránytű, meg egy svájci bicska. Az iránytű az értékekről szól. Hogy milyen úton induljunk el az életben, milyen pályát választunk és milyen helyet töltünk be a társadalomban. A svájci bicska meg arról, hogy kifejlesszünk valamiféle problémamegoldó képességet. Pont erre van szüksége a gyerekeknek, nem arra, hogy egy dolgot nagyon tudjanak, hanem az, hogy képesek legyenek komplex problémákat megoldani.

Ennél a témánál jött elő az a történet, amikor a szlovák államfő tavaly fölkérte Ódort, hogy egy szakértői kabinet élén fogadja el a kormányfői pozíciót. Szó szót követett, és Ódor jelezte Čaputovának, hogy azért jó lenne, ha egy dolgot tudna, mégpedig azt, hogy a nemzetisége magyar, nehogy aztán később ezért is szidják őt. Az elnök asszony erre akkor azt mondta, hogy bár ezt nem is tudta, de ez teljesen rendben van. Ezzel le volt zárva ez a kérdés. Ódor ezt nagyon pozitívnak tartotta, mert például

a '90-es években az elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki magyar nemzetiségűként miniszterelnök lehessen Szlovákiában.

Most ez már nem volt olyan horderejű kérdés. Megváltozott a világ, hiszen Csehországban is szlovák nemzetiségű volt a kormányfő, Amerikát meg egy afroamerikai elnök irányította, jelenleg meg egy indiai gyökerekkel rendelkező személy a brit miniszterelnök. Most talán valamivel toleránsabb környezetben élünk. Így aztán Szlovákiában, amikor a politikusaink tavaly már nem tudtak megegyezni a parlamentben, akkor a májusban kinevezett szakértői kormányban három magyar is helyet kapott.

Piramisjáték

Ódor Lajos a könyvbemutató kapcsán nem tért ki az egyéb felvetések megválaszolása elől sem. Egy kérdéssel kapcsolatban beszélt például a hazai nyugdíjrendszerről is. Szerinte annak első pillére valamilyen szinten piramisjáték. Úgy működik, mintha vennénk egy hatalmas üstöt, amihez oda mennek a fiatalok, beledobálják az adóikat, és a másik oldalról meg jönnek az idősek és kiveszik a nyugdíjukat, meg az egészségügyi ellátással kapcsolatos költségeket. A probléma az, hogy ez a rendszer akkor lett kitalálva, amikor rengeteg gyerek született. Hiszen ha rengeteg fiatal jön az üsthöz és dobja bele a pénzét, akkor könnyű akár magasabb nyugdíjakat is kifizetni. De mi van akkor, ha a pénzükkel együtt egyre kevesebben járulnak az üsthöz? Nem csak azért, mert külföldre mennek, hanem egyszerűen sokkal kevesebb a gyerek. Néhány évtizeddel még százezer gyerek született egy évben, most csupán ötvenezer.

Ezt a rendszert nem olyan könnyű megreformálni, mert csak három lehetőség van: Az első, hogy mivel a fiatalok kevesebben vannak, rakjanak a közösbe több pénzt. A másik választás az az, hogy csak lassabb ütemben fogjuk a nyugdíjakat följebb vinni. A harmadik eshetőség meg az, hogy az emberek később mennének nyugdíjba és mondjuk 70 évesen is bele kell rakni a pénzüket abba a bizonyos üstbe. Ezt az egészet fokozatosan kell megoldani,

hogy ne legyen nagy problémája egyik generációnak sem. Ezért lett bevezetve a nyugdíjrendszer második pillére is, aminek meg arról kellett volna szólnia, hogy mindenki a saját maga részére teszi félre a pénzt. Ám nem igazi politikus az, aki nem tudja ezt is elrontani, mert egyszerűen nem értenek ahhoz, hogy hogyan kell nyugdíjbefektetéseket kezelni. És ha mind a két pillért elrontjuk, akkor mire tudunk támaszkodni? Csak arra, amit az állami pilléreken kívül esetleg megspórolunk magunknak. Ódor annak a híve, hogy ha tudjuk, hogy valami változik, és ez a változás hosszú távú lesz, akkor próbáljunk apránként változtatni rajta, lehetőleg a jó irányba. Sajnos ez most nem így működik, és így majd nekifutunk a falnak. Ha azt nézzük meg, hogy maga a rendszer mennyire fenntartható, akkor túl sok lehetőségünk nincs. A probléma ezzel az, hogy általában,

mivel több az idősebb szavazó, így a politikusok a dolog egy részére koncentrálnak. Főleg arra, hogy milyen lesz a nyugdíjasok helyzete. Csak ez így nincs egyensúlyban.

Visszakanyarodva a legújabb könyvéhez, Ódor jelzi, hogy a kötet első része pont arról szól, hogy bár sok mindent nem tudunk, hogy mi történik majd két hét múlva, de vannak olyan trendek a világban, amelyek meghatározzák az életünket 10-20-30 év múlva is. Egy ilyen trend a mesterséges intelligencia, a mostani technológiai forradalom, meg aztán a társadalmaink öregedési folyamata is ilyen, illetve a környezetvédelemmel kapcsolatos kérdések. Ódor azt szokta tanácsolni, hogy ha ismerjük ezeket a trendeket, akkor nagyon fontos ötvözni a képességeinket olyan területekkel, amelyekről ma már tudjuk, hogy nagyon fontosak lesznek. Ha mondjuk valaki vonzódik a programozáshoz, és érdekli a környezetvédelem, akkor esetleg összpontosíthat arra a kérdésre, hogy hogyan lehetne a kettő kombinációjával energiát megtakarítani. Erre 20 év múlva is nagy szükség lesz. Vagy ha valaki például idősebb emberekkel foglalkozna, nekik segítene, akkor itt van a társadalmaink elöregedésének folyamata, ami arról szól majd, hogy jelentős munkaerőt vesz igénybe az idősebbek egészségügyi meg a szociális ellátása, és ilyen szakemberekre 20-30 év múlva is szükségünk lesz.

Kire veszélyesek az algoritmusok?

Ha megnézzük, hogy kire jelent a legnagyobb veszélyt a mostani technológiai forradalom, azt látjuk, hogy az a középréteget érinti majd. Hogy miért? Mert ha valaki mondjuk programozó, rá nem lesz akkora hatással, mert ő fogja majd kitalálni a következő algoritmusokat. Egy szakácsra vagy egy kertészre sem tűnik veszélyesnek ez a folyamat, mert még nem létezik olyan finomra hangolt robotika, ami ezeket a feladatokat ki tudná váltani. A legnagyobb veszélyt a könyvelőkre, a tanárokra, vagy az olyan alkalmazottakra jelenti, akik például az egészségügyben diagnosztikával foglalkoznak. Ők az a bizonyos középréteg, amelyikre rizikót jelentenek ezek a technológiai változások. Amennyiben az ő szerepüket átveszi az algoritmus vagy a robotok, akkor az lesz a probléma, hogy középen kialakul egy lyuk. A demokrácia meg pont azért tud működni, mert van egy szélesebb középréteg. Ha nincs, akkor meg osztályharc alakulhat ki. Szegények a gazdagok ellen, és abból nehéz a kiút. Tehát ilyen szempontból ezért is annyira fontos az oktatás, hogy mi meg tudjuk védeni ezt a középréteget azon kockázatok elől, amelyeket a mostani technológiai forradalom és a mesterséges intelligencia testesíthet meg.

Aki nem pulyka, az ne csak a statisztikát nézze

Az előadása végén Ódor nyugalomra intett mindenkit, hogy az említettek ellenére miért nem kell félni attól, hogy a mesterséges intelligencia rengeteg ember szerepét helyettesítené. Azért elsősorban, mert ez az intelligencia lényegében egy nagyon jó statisztikai program, de nem látja az ok-okozati összefüggéseket. Például ha egy programon keresztül lefuttatunk 500 millió macska képét, akkor az a következő alkalommal meg tudja mondani, hogy lát-e cicát, vagy sem. Ám mégsem tudja, mi a macska. Azt sem tudja, hogy mi van a képen. Nem ismeri az ok-okozati összefüggéseket az egyes dolgokkal kapcsolatban. És ide illik Bertrand Russell brit filozófus pulykás példája, hogy hogyan működnek a mostani algoritmusok.

Képzeljük el, hogy pulykák vagyunk. Az első napon szépen felkel a nap, és felbukkan valaki, aki magokat szór nekünk, majd önt egy kis vizet, és aránylag jól érezzük magunkat.

Másnap ugyanez történik. Harmadik nap szintén. Aztán telnek-múlnak a napok, és mondjuk a 256-ik nap is így telik. És ha ennyi napon keresztül ugyanezt tapasztaljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy de jó élete van a pulykának. Azonban a háromszázhatvanötödik napon meg eljön a karácsony, és mindennek vége. Tehát ha nem értjük, hogy miről szól a történet, csak a statisztikát nézzük, akkor hajlamosak vagyunk rossz következtetéseket levonni. Ha a gépek látnak egymillió fehér hattyút, akkor azt mondják, hogy minden hattyú fehér, pedig tudjuk, hogy a déli féltekén fekete hattyúk is élnek. A masinák tudnak általánosítani, de nem ismerik az ok-okozati összefüggéseket. Azaz itt még mindig mi vagyunk fölényben. Mi, emberek. Ezért is érdemes kritikusan gondolkodni. Mert általános intelligenciában sokkal jobbak vagyunk, mint a ChatGPT vagy bármilyen más program. Úgyhogy ilyen szempontból azért még nem kell félnünk annyira.

(sárp)