„Olyan ez, mint egy álom, nem gondolod?” – a 10 évvel ezelőtt elhunyt Bereck Józsefre emlékeztek Dunaszerdahelyen

„Bármit is mondhatnék, sokkal többet mond az, hogy mennyien összegyűltünk (…). Mindenki látja, tudja, érzi, hogy most is itt van közöttünk…”

– nyitotta meg az eseményt Tóth László József Attila-díjas író, költő, aki az 1945-ben, Albáron született, később Dunaszerdahelyre költözött. Bereckkel 1971 tavaszán ismerkedett meg a Csallóköz hetilap akkori szerkesztőségében. „Egyszer csak megjelent egy fiatalember azzal, hogy cukorgyári munkás, ott akarja hagyni a cukorgyárat, és újságíró akar lenni. Megkérdeztem a nevét: Bereck József. Novelláit akkor már ismertem folyóiratokból, de a kapcsolatunk innentől kezdődött, és egészen a haláláig, sőt, mint ma is látszik, a halála után is folytatódik” – fejtette ki.

Elárulta, haragszik is rá, amiért annak idején olyan nehezen állt kötélnek, mikor a szlovákiai magyar írótársadalom tagjaival készített interjúsorozatában őt is felkérte, de nem tudta elérni nála, hogy az interjút komolyan is vegye, így az végül nem készült el.

Kanovits György, Tóth László ás Kocur László

„Én mindig is „műkedvelő” írónak tartottam magam, hiszen mindig polgári foglalkozás mellett írtam. Sosem képzeltem magamról azt, hogy különösebb tehetséggel, vagy a megformálásnak különös adományával vagyok megáldva. Az irodalom nekem menedék volt, amire ifjúkorom egy bizonyos szakában rátaláltam és nagyon sok örömet szerzett nekem ez az érdeklődés és törekvés. És persze nagyon sok keservet, kínt. Az ember szembesül az üres papírral és sokszor bizony vannak helyzetek, amikor még abban is kételkedik, hogy egyáltalán tud-e írni” – hallhatták a megjelentek egy interjúbejátszásban, ami Bereck József 60. születésnapja alkalmából készült.

Kocur László irodalomtörténész, újságíró ennek kapcsán arra emlékeztetett, hogy ugyan Bereck József rendszerint amatőr íróként beszélt magáról, és tisztelőiként tudjuk, hogy ez nem igaz, ugyanakkor az énképének ez is a része volt.

„Ambivalensen viszonyult az íráshoz, távolságtartóan az irodalmi élethez, kerülte annak eseményeit – húzta alá. – A szerző úgy látta magát, mint aki képtelen a rendszeres írásra, nem elég ambiciózus, és egzisztenciát sem tudna teremteni vele, egyben attól is tartott, hogy a megélhetési kényszer vállalhatatlan dolgokra bírná rá. Nehezen hihető, hogy ezeket az állításokat az az ember fogalmazta meg, akiről már az 1972-es, Fekete szél-beli megjelenése idején úgy szóltak, mint nemzedéke legmarkánsabb hangjáról.”

Hozzátette, az antológia szerzői közül neki jelent meg először kötete, Vihar előtt címmel, 1974-ben, amely „egy teljesen új színfoltot jelentett prózairodalmunknak abban az időszakában. A csallóközi ember jelenik meg írásaiban a maga hamisítatlan tárgyi és szellemi mivoltában, szokásvilágában”.

Beszélt arról is, hogy Bereck hősei általában tétovák, a gyávaságig megfontoltak, többnyire lekésik a hatékony cselekvés idejét, a megfelelő pillanatot, majd kínos lelkiismeretfurdalásba menekülnek. Valami ősi, ösztöneinkben lévő körültekintő tapintat és óvatosság vezérli őket. Azzal folytatta, hogy a tragikum sok írásában jelen van: az emberi sorsokban, a tájban egyaránt.

Tóth László vele kapcsolatban még elmondta, hogy 50. születésnapjára Barak Lászlóval, a Nap kiadó vezetőjével meglepték Bereck Józsefet három elbeszélésének különleges kiadásával. „Nem tudott a készültéről, születésnapján kapta kézhez. Egy bibliofil kiadással leptük meg őt, és három elbeszélése, az életműve máig három csúcsa van benne. A Biliárd néhány hős emlékének, a Pásztorórák és a Tudósítás egy ország elvesztéséről. Mind a három más-más novellatípus, más-más világot képvisel, tulajdonképpen Jóska kísérletező és örökké nyugtalan alakjára is rávilágít” – emlékezett vissza.

Bereck József 1973-tól főszerkesztőként, később vezető szerkesztőként, majd szerkesztőként csaknem élete végéig dolgozott a Csallóköznél, de a rendszerváltás után a NAP c. napilapnál, 2007-től, a Paraméter megalakulásától szintén csaknem haláláig pedig annak kulturális és sportrovatánál.

„Élete egyik fő műve volt a sportrovat a Csallóközben” – emlékeztetett rá Kanovits György Pro Urbe-díjas egykori újságíró, publicista, aki annak idején szintén a hetilapnál ismerte meg, majd – mint elmesélte – köszöntötte faluszomszédként Bereck Józsefet.

Elárulta, hogy nem volt olyan falu a Csallóközben, ahová riporterként ne jutottak volna el, és azt is, hogy az új számítógépes technológiával való kapcsolata nem indult zökkenőmentesen.

„Előfordult egyszer, hogy Jóska egy mozdulattal eltüntetett egy egész cikket a képernyőről. Akkor olyan dühös volt, kihúzta az asztala felső fiókját, kivett egy kéziratot, és azt mondta, hogy ez itt van tíz éve, ez innen nem tűnik el, ez a rohadt gép pedig eltüntette a cikket” – fogalmazott.

Kocur László is rámutatott: „Bereck József régi vágású szerkesztő volt, aki még az acélvonalzós szerkesztést tanulta; amikor az újságírói munka – jelenkori félreértelmezése – nem azonosult a számítógép képernyője előtti trollkodással, hanem értelemszerűen terepmunkát (is) jelentett.”

„A cizellált novellák szerzője épp olyan szakmai alázattal ült le írógépéhez, ha egy területi bajnoksági focimeccsről kellett írnia, mint ha remekbe szabott novellái valamelyikét gépelte volna. Fejből. Bevallása szerint elsősorban fejben írt, s ezeknek a szövegeknek csak egy része került papírra. A már kiteljesedett életművű Berecket értékelők csaknem mindegyike felrója, illetve megemlíti a megszólalások gyér számát. Ennek egyik okát talán éppen a mindennapos újságírói robotban kell keresnünk” – vélekedett Kocur.

Figyelmeztetett arra, hogy „Bereck József úgy ment el, hogy adós maradt nekünk a nagyregénnyel, amelyre egész életében készült. Irodalmi életünk pedig adósa maradt életművének a megfelelő odafigyeléssel. Ez utóbbin még változtathatunk”.

Tóth László is rámutatott,

„annak a világnak az átadását, amit megtestesíteni és megörökíteni volt hivatott, már senki nem tudja elvégezni helyette”.

Zirig Árpád

Pályatársa, Zirig Árpád arra emlékeztetett, hogy Bereck József gyakran mondogatta: „Írtam egy jó mondatot – ebből majd egyszer regény lesz.” Hozzátette, a jó mondatok végül különféle újságcikkekbe szóródtak szét, de mikor a nagyregénnyel piszkálta, Bereck épp arra hivatkozott, hogy ha nekifogna, akkor abba kellene hagynia az újságírást.

Nagy Frigyes egykori dunaszerdahelyi alpolgármester arra emlékezett vissza, hogy egy padban ültek a gimnáziumban, és hogy Bereck József mindnyájuk közül a legolvasottabb volt.

„Mikor először volt beteg, meglátogattam a korházban, és azt mondta, tudod, hogy ha a jóistennek van valamilyen elképzelése, terve velem, akkor én túlélem, és azt túlélte még jóformán 40 évig” – fogalmazott.

Hunčík Péter

Végül élete utolsó szakasza kapcsán emlékezett meg róla Hunčík Péter pszichiáter, író. „Ami megdöbbentett, a mai napig emlékszem rá, az a természetesség és méltóság, ahogy az élet és a halál kérdéseihez hozzáállt. Ritkán látni embert, aki belülről így fel tudta dolgozni, a lehető legtermészetesebbnek vette, hogy ez az ő életében eljön” – mondta.

Az emlékestet Tóth László kedves szavai zárták, melyekkel egy rettentően érzékeny és érzelmes, egy széles skálán érezni tudó emberként írta le Bereck Józsefet. Ezt alátámasztandó a néhai író 1976-os házassági értesítőjét mutatta fel, melyre üzenetként csak annyit írt:

„Olyan ez, mint egy álom, nem gondolod?”

(SzT)