1
Pavel Karlovics Rennenkampf orosz tábornok és tisztjei (Forrás: dka.oszk.hu)
Megosztás
Komárom vármegyei mindennapok a Nagy Háború árnyékában című helytörténeti alsorozatunkkal fel- és megidézzük olvasóinknak, hogyan zajlottak a hátországi emberek mindennapjai, ill. hogyan alakult a tájhoz kötődő személyiségek élete és munkássága az Alsó-Csallóközben az 1914–1918. évi világégés idején. Forrásunk a korabeli regionális sajtó.
(XC. rész)
Ligeti János festőművész Komáromból indult a harctérre. Galíciában megsebesült, orosz fogságba került. Omszkból francia nyelven írt levelet a Komáromi Ujságnak, amelyet a szerkesztőség 1915. április 1-jei számában teljes terjedelmében közölt.
„Omszkban vagyok, a hasonnevű kormányzóság székhelyén – Szibériában. Már szeptemberben fogságba kerültem. Tarnopolnál megsebesültem s a harctéren maradva, orosz szanitécek szedtek fel. Nem bántak rosszul velem; ahogy észrevettek, hordágyra raktak és az orosz kötözőhelyre vittek. Az orvos, aki átvett, egy szentpétervári egyetemi tanár, aki kitűnően beszél franciául. Azonnal megoperált, igen gyengéden kezelt és biztosított arról, hogy sérülésem (a jobb lábamba kaptam lövést) rövidesen meg fog gyógyulni. A kötözőhelyről egy moszkvai hadikórházba vittek. Egy ideig automobilon szállítottak több orosz sebesülttel együtt, majd vasúton mentünk tovább. A hadikórházban külön kis szobába fektettek és könyvet adtak nekem – Stendhal »Rouge et noir«-jét kaptam. Elképzelhetik, milyen jólesett ez a nem várt figyelem.
Ápolónőim előkelő orosz hölgyek voltak. A kózházban egy hétig voltam, ezalatt az idő alatt meggyógyultam. Még bicegtem ugyan, amikor újra vonatra tettek, fájdalmaim azonban már nem voltak.
Az utazás két hétig tartott. Oly különös volt, furcsa flórájú idegen völgyek és hegyek között utazni, szuronyos őrök között – bizonytalan helyre. Az utat nagyobbára külön fülkében tettem meg. Elég diszkréten és tapintatosan szállítottak. Az egyes állomásokon naponta nagy főzelékadagokat hoztak nekem. A kocsit ritkán volt szabad elhagynom. Inkább éjszaka sétáltunk egy kicsit, egyes pontokon, ahol a vonat hosszabb időre állott meg.
Omszkba megérkezve egy barakkba szállásoltak el. Telepünk parancsnoka egy tábornok, aki megérkezésemkor azonnal kihallgatott. Amidőn megtudta, hogy magyar vagyok, elég barátságos magatartást tanúsított irányomban s azt mondta, hogy évekkel ezelőtt »több napon át tartózkodott a szép és kellemes Budapesten«. Sajnálkozását is kifejezte, hogy háborúba keveredtünk, de – mint kijelentette – az orosz nemzet nem tűrhette, hogy Ausztria-Magyarország egyszerűen Szerbiára feküdjön. Mindezek után a tábornok mosolyogva megjegyezte, hogy Rennenkampf hadvezér csapatai nemsokára bizonyára Budapesten lesznek. (?)
A mi telepünk kerítésekkel elhatárolt terület, a kerítéseken túl komor, vasrácsos épületek, ahol orosz politikai foglyok vannak elhelyezve. Velünk szemben égignyúló sziklás hegyek, amelyek csúcsai örökös hóba és jégbe burkolva úgy ragyognak, mint valami csodálatos mesebeli prizmák.
A klíma rendkívül zord, a hőmérséklet rendesen mélyen van a fagypont alatt – még déli időben is. A barakkban egyébként fűtenek. A fogolytelepen szabadon mozoghatok. – Az őrizet mindazonáltal igen szigorú, minduntalan sárga profilú kozákőrök merednek felém.
Eleinte egyedül voltam. Sajnos, most már harmincnégyen vagyunk. Az érintkezés nincs korlátozva köztünk, esténként összeülünk és énekelünk, olyan fájdalmas itt, messzi Szibériában a magyar dal…
Néhány iparos van közöttünk, akik foglalkozásuk szerint kijelölt munkát végeznek. Nekem megengedték a rajzolást, persze csak arcokat és apró detail képeket készíthetek skicceket – az egész telepet lerajzolni nem szabad.
Tekintet nélkül vallásunkra, vasárnaponkint orosz misére megyünk. Az egyik oldalon sápadt szomorú emberek – ezek a politikai foglyok, a másik oldalon mi, a kevés német és magyar katona. Elől a tábornok aranytól díszes sötét egyenruhában egy csomó tiszttel. Hogy mit mond a pap orosz liturgiai nyelven, nem értjük, de a tömjénfüsttel száll, száll a mi szívünk és imádságunk is a magyarok Istene felé…
Hogy kik vagyunk itt, nem írhatom meg, külön-külön mindenkinek meg van engedve a levelezés, a levelet azonban francia nyelven kell írni. Havonta egy levelet írhatunk, választ azonban nem kérhetünk. Pénzt, sajnos, nem fogadhatunk el hazulról, zsoldot ugyan kapunk, de ez épp, hogy dohányra elég. A kosztunk elég jó – a főzelék a főétel. Újságot is kapunk néha, egy-egy francia lapot, nagyon szomorú dolgok vannak benne.
Nemrégiben olvastam, hogy az orosz generalisszimusz azt jelentette az orosz cárnak, hogy a »kozáklovak már Brassó alatt dübörögnek«.
A szerbeknek Magyarországon történt állítólagos terület elfoglalásait nem tudom elhinni. Rennenkampf is aggaszt, a francia lapok azt jelentik, hogy az orosz tömegek már Berlin felé haladnak.
Szibéria földjén bizony minden gondolatunk Magyarország felé visz. Sokat aggódunk, sokszor elszorul a szívünk mindarra, ami régen volt. Értem ne búsúljanak, ha a háborúnak vége lesz, bizonyára haza kerülök.
Mondják, hogy Szibéria más vidékén is van fogolytelep.
Lelkes Vince