Orbán és a magyar haza örökös fenyegetettsége

Néhány nappal azelőtt, hogy nemzeti ünnepünkön első kézből megtudtuk: mi magyarok jövünk valahonnan, és tartunk valahová; nálunk a szabadság nem öröm vagy szenvedés; a létezés magyar minősége az emberi élet különleges, semmihez nem fogható, magas rendű formája; mi katedrálist építünk, ez a mi életünk; mi vagyunk a homok a gépezetben, a bot a küllők között, a tüske a köröm alatt, egyébként meg a magyar haza örökös fenyegetettség árnyékában él; szóval néhány nappal ezen fontos meglátások előtt Orbán Viktor valóban tudott olyat mondani, ami hírértékű.

Nyilván a katedrális építésének hétköznapi fáradalmai tehetnek róla – vagy az, hogy állandóan jövünk valahonnan, és tartunk valahová –, hogy a hazai nyilvánosságban nemigen keltett figyelmet a miniszterelnök M1-es tévéinterjúja, amelyben a Donald Trumppal folytatott amerikai tárgyalásairól számolt be.

Miközben nem csak az volt hírértékű, amit mondott, hanem az is, hogy ő mondta, nem Trump, holott az ő szavait adta vissza – nem véletlen, hogy a nyilatkozat külföldön nagyobb visszhangot keltett, mint idehaza, ahol a létezés különleges, semmihez nem fogható, magas rendű formájával vagyunk elfoglalva.

„Donald Trumpnak részletes tervei vannak arra, hogyan kell a háborúnak véget vetni, és ezek egybeesnek Magyarország érdekével (…) világos elképzelése van, amivel nehéz nem egyetérteni: az ukrán-orosz háborúba nem fog adni egy fillért se, ezért vége is lesz a háborúnak” – számolt be Trump hozzá intézett szavairól Orbán, hangsúlyozva, arra nincs felhatalmazva, hogy a részleteket elmondja.

Ha tehát az Egyesült Államok kiszáll a finanszírozók közül, Európa nem fogja bírni egyedül a terheket, és ezzel vége is lesz a háborúnak – közölte Orbán, Trump azon fenyegetését is tolmácsolva, hogy „nem akarja finanszírozni az európaiak helyett Európa biztonságát. Vagy fizessenek érte vagy építsenek saját hadsereget.”

Abban Trumpnak természetesen régóta igaza van, hogy az európaiaknak komolyabban kell venniük a 2 százalékos védelmi ráfordítást, nincs olyan, hogy szidjuk Amerikát, de tőle várjuk a védelmünket – ezt az elvárást azonban az exelnöknek nemrég sikerült otromba ultimátumként tálalnia, kijelentve: bátorítani fogja az oroszokat, hogy nyugodtan rohanják le azokat a NATO-tagállamokat, amelyek nem költöttek eleget védelmükre. A stílustól eltekintve ez azért az erős védelem, nem a kapituláció logikája.

A hír tehát az – ha most abból indulunk ki, hogy Orbán Viktor igazat mond –, hogy 1) az Egyesült Államok legvalószínűbb következő elnökének konkrét terve van arról, hogy cserben hagyja a harmadik éve élet-halál harcot folytató Ukrajnát, 2) ettől a cserben hagyástól és az ebből következő kényszerű ukrán kapitulációtól várja a háború végét, ez fogja elhozni azt, amit ő és Orbán „békének” nevez, 3) erről a tervről be is számolt a vele egyetértő magyar miniszterelnöknek. Egymásra talált a két bot a küllők között, a két tüske a köröm alatt, de nincsenek egyedül.

A kognitív folyamatokat nemigen kedvelő volt amerikai elnök már tavaly februárban, Glenn Beck rádióműsorában megvilágította, hogyan teremtene egy nap alatt békét: beterelné egy szobába Putyint és Zelenszkijt, és „verni kell a fejüket”, azaz olyan dolgokat kell mondani nekik, amiket nem akarnak majd hallani. „Be kell őket ültetni egy szobába, és el kell intézni.”

Márciusban, Sean Hannity-nél arról beszélt, hogy ha az invázió idején ő az elnök, Putyin nem mert volna támadni, majd elismerte: ha mégis tárgyalni kellett volna, alkut kötött volna Putyinnal arról, hogy egyes elfoglalt ukrán területeket megtarthat. Így néz ki Donald Trump béketerve, így áldozná be Ferenc pápa is az ukránokat a békéért („legyen bátorságuk a fehér zászlóhoz”), ilyen az a forgatókönyv, amelyben Vlagyimir Putyin legismertebb európai elkötelezettje, a magyar miniszterelnök reménykedik.

Ukrajna romló körülmények között igyekszik helytállni, de ne feledjük: ez a helytállás harmadik éve példás (azaz példát vehetnének róla mindazok, akik vasár- és ünnepnapokon hősiességről papolnak, de másoknak kapitulációt javasolnak). De nincs elég modern fegyverük, nagy hatótávolságú rakétájuk, tankjuk, légvédelmi rendszerük, fogy a tüzérségi lőszerük, katonáik a Nyugat háborús fáradtsága miatt is fáradnak. Ha 2025-től tényleg leáll a kulcsfontosságú amerikai támogatás, a következők fognak történni.

Ukrajna kénytelen úgy tárgyalóasztalhoz ülni (nem Trumppal, hanem Putyinnal), hogy le kell nyelnie területe legalább 20 százalékának elvesztését. Moszkva nyert helyzetből tárgyal, a békealkut agressziója megjutalmazásának látja. Már eddig is úgy értelmezte, hogy a Nyugat ellen harcol, úgyhogy most, hogy Amerika új izolacionista elnöke deklaráltan visszavonul a világból, már a NATO megtámadása sem feltétlenül tabu.

Oroszország katonákat von össze a lengyel, a finn és a balti államok határainál, ahol megszaporodnak a provokációk, erősödik az orosz kisebbségek megvédésének retorikája. Bevonul Transznisztriába, és ugyanezzel fenyegeti magát Moldovát. A Nyugat védelmi költségvetése az egekbe szökik. További ukránok milliói menekülnek az EU területére.

Az Európai Unió, amelynek néhány vezetője elkezd Moszkvához törleszkedni, példátlan hibrid hadviseléssel néz szembe. Oroszország saját érdekszférájának tekinti Európa jó részét, ezért a kémkedés, a kibertámadások, a választási befolyásolás, a masszív dezinformációs kampányok eszközeivel igyekszik bővíteni befolyását.

A világ, benne az Európai Unió és a „globális dél”, megtanulja, hogy diktatúrák is egyenjogú szereplők a világ színpadán, erősödik a kínai, az iráni és az észak-koreai fenyegetés. Kína egy hétvégén megtámadja és elfoglalja Tajvant. A Közel-Kelet szereplői megtanulják, hogy Amerika ígéreteit (pl. Budapesti Memorandum) nem kell komolyan venni, mindenki magára marad, aki eddig a szövetségese volt. Irán vezetésével katonai szövetséggé válik az iszlamista „ellenállás tengelye”, amelynek fő célja Izrael eltörlése. A jemeni húszik átveszik a Vörös-tenger, és ezzel a világkereskedelem feletti kontrollt.

Ukrajna elvesztése csak egy olyan országot nem zavarna, amely hosszú távon, politikai szövetségesként és gazdasági kliensként elköteleződött Oroszország mellett. Ez még egy trumpista Amerika esetében is kizárt – egyes nyomorúságos kelet-európai kisállamok esetében véletlenül sem. És aztán panaszkodnak, hogy a haza örökös fenyegetettség árnyékában él.

A szerző újságíró, blogja: individualista.hu