1
Illusztráció - Spar-honlap
Megosztás
Az első részben a hatalmi kommunikáció által célba vett választó – vagy ódivatú szóval a nép – felől néztem, mi történik a magyar gazdaságban. (Azért nem azt írom, hogy „szemszögéből”, mert a magyar választó jellemzően nem hajlandó megérteni, mit művelnek vele.) A második rész a szereposztásról szólt: ki mennyire cselekvőképes, ki mennyire számít ebben a tragédiában. Most nézzük az egészet az Orbán-féle uralmi elit felől, merthogy leginkább az tud itt bármely téren cselekedni.
Egy viszonylag új hír, csepp a tengerben. Mint a magyar sajtó is megírta, a Spar Austria, melynek boltjait mindenki ismeri Magyarországon, kimenekítette vagyontárgyait Svájcba.
A Spar Csoportnak – ez független kereskedelmi cégek nemzetközi hálózata a fenyőfás brand égisze alatt – különben, láthatóan, nincs fenntartása olyan posztkommunista országokkal szemben, ahol a piacon oligarchák diktálnak. A résztvevő vállalatok megtanulták, hogyan lavírozzanak keleties viszonyok közt. Most is ott vannak Ukrajnában és Kazahsztánban, s ott voltak Oroszországban a 2022-es invázióig.
Magyarországon is kiválóan beilleszkedtek, a Spar a fenyegetőzések ellenére nagyobb baj nélkül együtt élt a politikai hatalommal, a cég volt az egyik legnagyobb hirdető a kormányoldali sajtóban, ezt talán afféle védelmi pénznek fogta föl.
A vészcsengő valószínűleg akkor szólalt meg, amikor a különadó, az árstop és a hatóságilag előírt árengedmények után valakik azt „kérték”, vegyék be résztulajdonosnak a miniszterelnök egyik rokonát. Azaz a politikai/gazdasági hatalom már nemcsak az üzletvitelbe akart beleszólni, hanem könyékig bele akart mászni a tulajdonlásba is. Ilyet a jelek szerint a sparosoknak még Oroszországban vagy Kazahsztánban sem kellett megélniük.
Ezt fogalmazták meg az ATV-ben úgy, mint az üzletlánc és a kormány „vitáját”. Már amennyiben vitának nevezhető, hogy a kigyúrt A. úr egy sötét mellékutcában az öltönyös-nyakkendős érintkezéshez szokott B. úr gigájához tartja a kést, s az értéktárgyait követeli.
Mindez már nem a szűk értelemben vett gazdaságkép, hanem azt szemlélteti, mire jó Magyarország legnagyobb hatalmú emberének a gazdaság. Valaki a hálózatból – stróman, családtag, stróman kliense, családtag kliense, fontos üzletfél, annak a kliense, kliens haverjának a sógornője – kinéz magának egy ágazatot, ahová be akar lépni. Egyfelől mert biztos profitot ígér, másfelől mert a Főnök így az alattvalók életének még egy aspektusát ellenőrizheti, és használhatja hatalmának erősítésére.
Ez a terület lehet az, amit a közgazdaságtan természetes monopóliumnak nevez; vagy ha mégsem pontosan az, akkor a véges számú nagy szolgáltató közül az egyik. Vagy lehet – kormányzati nyelven szólva – „meghatározó stratégiai ágazat”, bár hogy pontosan mi tartozik ide, azt mindig a politikai/gazdasági hatalom dönti el pillanatnyi érdeke szerint.
Üzleti szempontból a dolog pofonegyszerű: olyan árukról és szolgáltatásokról van szó, amiket az emberek folyton fogyasztanak, ha fene fenét eszik is, és a nekik juttatott nem túl magas jövedelemből bármilyen árat megfizetnek érte, amire még futja. (Gyakran olyan formában, hogy nem is tudnak róla, erről később.) Garantált a piac. Enni kell, lakni kell, világítani kell, fűteni kell, bankolni kell, telefon és valamilyen online okoseszköz nélkül mozdulni sem lehet. Olcsón megfizethető szórakozás nélkül az ország még elégedetlenebb és depressziósabb lenne, mint amilyen.
Verseny nincs, vagy nem kell félni tőle. Kockázat nulla. A bevétel garantált. Legrosszabb esetben besegít a formális állam (az, amelyik papíron is kezeli az államháztartást); természetesen az adófizetők pénzéből és kárára.
Befektetni csak egyszer kell nagyobb összeget, de az is inkább csak könyvelési művelet, a tőke felhalmozása sem az üzleti gógyin és kreativitáson múlik: az állam minden módon segít, pénzt pedig adnak a baráti bankok. Vagy például az önkényesen, az extraprofit leninista jelszavával kivetett különadók és a bírságok nem egyszerűen az államháztartás bevételeit növelik, hanem a megcélzott ágazat vállalatainak értékét is csökkentik arra az esetre, ha kebelbeli személynek támadna kedve megvásárolni őket.
Onnan már zakatol a gép, nagyjából a vásárlás időpontjának (magyar) színvonalán. A szolgáltatások javítása, a kínálat bővítése önmagában fölösleges, hacsak nem elkerülhetetlen valamilyen globális fejlődés vagy uniós előírás miatt. Ha valamiért mégsem megy a bolt, az állam az eladónak előnyösen és a köznek „érthetetlenül” hátrányosan visszavásárolja.
Az életminőséget javító innovációra és ezzel új kereslet teremtésére pedig – ez lenne a gazdasági fejlődés mozgatója – végképp nincs szükség, sem ambíció. Sem ember nincs, aki ilyesmire adná a fejét. Ugyan minek? Mindez nem katasztrófa. S a kiváltságosoknak ez az állapot is elég ahhoz, hogy élethossziglan luxusban éljenek, a politikai hatalom birtokosa meg nyugodt lehet, hogy nincs olyan gazdag ember, aki konkurens erőt finanszíroz. Csak éppen ez köz-ellenes stratégia reménytelenül követő pályára állítja a magyar gazdaságot, s így beláthatatlan ideig tartó lemaradásra ítéli.
Eközben a nyereséget – amit, mint láttuk, nem piaci, hanem piacellenes stratégiával szereztek meg – a kiváltságos tulajdonosok nem fektetik be, nem forgatják, hanem kivonják, és személyes vagyon felhalmozására fordítják, „egyszer élünk”jelszóval. Jachtok stb. Valamint különféle propagandacélokra adóznak belőle a főnökségnek. Saját vállalkozásai piacgazdaságban meghalnának. Ennyit a „nemzeti tőke” szerepéről a nemzetgazdaságban.
Az uralmi elit tehát nem megszerzi, hanem politikai hatalmánál fogva birtokolja, gyarapítja, kontrollálja és tetszése szerint osztja le kegyeltjeinek a gazdasági erőt. Nem érdeke a kreativitás, a kockázatvállalás (legalábbis a saját terhére) és a verseny. De az sem érdeke, hogy az országon belül bárki más kreatív legyen, kockázatot vállaljon és versengjen. Akkor ugyanis a) óhatatlanul vele kezd versengeni, b) még a végén túl sikeres lehet, túl nagyra nőhet, és a hatalmi hálózatnak megterhelő feladatot jelentene a domesztikálása.
Összefoglalva: Ha az új (zöldmezős) külföldi közvetlentőke-befektetést (FDI) nem számítjuk, mert az egy másik fejezet, és nem lehet átlátni, hogy az uralmi elitnek hol rejlik az üzlet benne – az említett hálózatnak három, avagy négy fő üzleti stratégiája van. Ami nem összetévesztendő a gazdaságpolitikával, lásd e sorozat bevezetését.
1. Ami az államosított formájában csak veszteséget hoz, vagy nyeli a pénzt, a kórházaktól a múzeumokon át a vasútig, de amit valamiért muszáj működtetni, azt nem hogy meg kell tartani állami vaskézen, hanem végletesen központosítani kell az irányíthatóság végett, és leginkább közbeszerzések útján lehet a klientúra gazdagítására felhasználni.
2. Ami garantált bevételt hoz, azt minél nagyobb arányban meg kell szerezni bármilyen eszközzel a független tulajdonostól (lásd jelen írás kezdő példáját), és a Család, illetve klientúra tulajdonába átjátszani (lehet közvetlenül állami kézből is, mondjuk, koncesszió formájában).
3. Ha mégis a hálózattól függetlenül maradt valaki fontos üzleti szereplő, akár magyar, akár külföldi, azt hasznos állami eszközökkel kikészíteni, a cégét megvásárolni, legalábbis részben, vagy domesztikálni (ehhez nem adok linket, túl sok ilyen eset van). És (4.) minél hathatósabban megakadályozni, hogy valaki a hálózattól függetlenül fontos üzleti szereplővé emelkedhessen.
Ennyit a piaci szabadságról és a versenyről.
Mielőtt ez a cikk túl hosszúra nyúlna, vegyünk mély lélegzetet. A remélhetőleg befejező részben még egyszer visszatérünk a csúcspatrónus (©Magyar–Madlovics) évértékelő beszédéhez. Szemmel látható, bőrön érzékelhető válság idején bátorítania kell a csapatot, s ehhez eredményekre kell hivatkozni. De mivel is büszkélkedik?
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.