Orbanizacja? Nie!

Széky János | 2015. október 31. - 06:45 | Vélemény

Igor Janke lengyel újságíró nagy sikerű Orbán-könyve azzal kezdődik, hogy Adam Michnik, a posztkommunista térség egyik legkiválóbb liberális demokratája elkáromkodja magát, amikor az hallja, hogy az ifjú politikusígéret az oroszok távozását követeli.

Orbanizacja? Nie!
Fotó: MTI

Lehet, hogy a szerző ezzel a dramaturgiai fogással akarta meggyőzni a kaczyńskistákat, akik Michniket rendszerint szívből utálják, hogy ezek után Orbán csak jó ember lehet. De ha a történet hiteles, akkor csak arra vet fényt, hogy még az olyan éleslátó ember, mint Michnik, sem mentes a politikai gondolkodás nagyon gyakori hibájától, a tökéletes informáltság illúziójától.

Orbán ugyanis nem azt mondta, hogy menjenek ki az oroszok – bár a többség nyilván ezt hallotta meg –, hanem hogy ha az akkoriban kezdődő kerekasztal-tárgyalások eredményeként szabad választásokat tartunk, akkor olyan kormányt választhatunk magunknak, amely tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról.

Michnik dühét az indokolta, hogy a Szolidaritás agytrösztjének többi tagjával együtt azon a napon még nem tudta, hogy a nagyon megnyert választás után az ellenzék alakíthat-e kormányt, mármint hogy Moszkva hagyja-e. (Hetek múlva derült ki, hogy hagyja.) Azt se tudhatta, hogy a magyar és a szovjet reformkommunisták között már megkezdődött a puhatolózás a teljes csapatkivonásról. És végképp nem tudhatta, hogy az erről szóló tárgyalásokat magyar részről nem a szabadon választott kormány, hanem az újratemetés idején is hivatalban lévő Németh-kormány kezdi el és fejezi be. Akkor csak annyit észlelhetett, hogy Orbán hergeli az oroszokat, és ezzel beleköp a Szolidaritás levesébe. (Mondom, a magyar ellenzékkel ellentétben a lengyel két héttel korábban nyert meg nagyon egy választást, és igazságosság szerint kormányt kellett volna alakítani, csak mindenki az orosz reakciótól félt.)

Szerintem 26 év múltán a nagyszerű Michnik megint tévedett, Orbán és a lengyelek viszonylatában, és megint azért, mert információi hiányosak, de nem számol ennek a lehetőségével. Amúgy ebben az ügyben majdnem mindenkinek hézagosak az információi, nekem is.

Michnik ugyanúgy nem szíveli Orbánt, mint Jarosław Kaczyńskit, akinek a pártja, a Jog és Igazságosság (PiS) nagyon megnyerte a legutóbbi lengyel választást. Ugyanazért nem szereti őket, amiért Ficót, Zemant vagy Putyint: mert tekintélyelvű, szabadságellenes demagógok. A választás előestéjén azt nyilatkozta: Orbán volt a legismertebb russzofób Magyarországon, most meg ő Putyin legjobb barátja az Európai Unióban. Kaczyński eddig meglehetősen agresszív, reflektálatlan oroszgyűlöletéről volt ismert. Az utóbbi években a szmolenszki repülőgép-szerencsétlenségről igyekezett megszállottan bizonyítani az igazságot – mármint hogy az oroszok a bűnösök, és a jobbközép kormány összejátszik velük.

De ahogy Orbán is váltott, vajon nem fordul-e meg Kaczyński fejében – teszi föl a kérdést Michnik –, hogy a repülőgéproncs átadásáért cserébe nem áll ellent az Oroszország elleni szankciók megszüntetésének? És akkor majd igyekszik kedvében járni azon szavazóinak, akikre meg az ukrángyűlölet a jellemző. (Eddig a korábbi kormánypárt, a Polgári Platform és a PiS egyformán tüntetően és lelkesen ukránbarát volt.)

Szerintem Adam Michnik gondolatkísérlete nincs jól megalapozva, két dologban téved. 1. Feltételezi, hogy Orbán Putyin iránti rokonszenve az autoriter hajlamából fakad, similis simili gaudet. 2. Orbán fordulatát Michnik nem magyarázza meg, de amit a lengyel politikusról ír, abból leszűrhető, hogy Orbánról is valamilyen – racionális döntéshez vezető – belpolitikai indítékot feltételez, mert ugyan miért döntene egy politikus úgy, ahogyan dönt, ha nem azért, mert ez szolgálja az érdekeit?

Egyikre sincs bizonyíték.

Orbán sokáig valóban mereven oroszellenes volt. Aztán 2013 őszén valami történt, amitől hirtelen oroszbarát lett, suttyomban megkötötte a paksi szerződést, és az ukrán válság napjaiban a magyar „közmédia” az orosz álláspontot és dezinformációt kezdte harsogni. A váltásnak belpolitikai haszna nem volt, külpolitikai se (kára annál inkább), gazdasági se.

Hogy mi történt? Azt egész egyszerűen nem tudjuk. Ugyanúgy nem tudjuk, ahogy a magyar közvéleménynek 1989. június 16-án nem volt tudomása a teljes csapatkivonás körüli puhatolózásokról, vagy ahogy ugyanezen a napon Michniknek még nem volt tudomása a szovjet külügyesen formálódó álláspontjáról, amit pár hét múlva Zaglagyin így fogalmazott meg: a kormányalakítás lengyel belügy.

Magyarország és Lengyelország között van néhány alapvető különbség, ezek közül az egyik, hogy a mostani magyar uralkodó kaszt – hatalmi monopóliumából kifolyólag – módszeresen fenn tudja tartani a valóság és a róla való beszéd közötti távolságot. Információhiányt gerjeszt, ugyanúgy, mint elődje 1989-ben (és múló epizódok kivételével az elődei 1989 után, csak a különbség az, hogy 2010 óta a politikai kaszt megint egypárti).

Felhívnám lengyel barátaink figyelmét ezekre a sajátosságokra. Amikor az „orbanizálódás” veszélyéről beszélnek, abból a téves magyar ellenzéki képzetből indulnak ki, hogy itt Orbán tett valamit az országgal. Ő rontotta el. Nem, ezt az ország tette saját magával, oly módon például, hogy 1989 és 2010 között készségesen elfogadta azt a művalóságot, amit szilaj belharcot vívó, ám egyformán szocialista gondolkodású és a valódi, versengő demokráciában nem hívő politikai kasztja kipreparált a számára.

Orbán nem tehetségesebb, de nem is gonoszabb, mint köztes-európai elvtársai az illiberalizmusban Mečiartól Pontáig, Milosevicstől Kaczyńskiig. A különbségek az országból adódnak, az egyes politikai közösségek mentalitásából. Lengyelországnak hol kell Kaczyński, hol nem, mikor milyen a közhangulat. Ha nem tetszik, elzavarják. Magyarországnak Orbán kell, de nagyon. Lehet, hogy egyszer elzavarják, de a szellem, amit képvisel, győzött, és marad.

Michnik hasonlította már Orbán kormányzási stílusát Hitleréhez, erős túlzással. Abban viszont nem volt túlzás, hogy 2011-es budapesti könyvbemutatóján a peronizmust hozta fel analógiának. Argentína sikeres ország volt. Aztán 1946-ban jött egy nacionalista demagóg, Juan Perón, aki értett a nép nyelvén, és politikai-gazdasági lejtőre taszította hazáját. Perón kilenc év múlva megbukott (aztán egyszer még visszatért), de a lejtőn azóta sincs megállás. A világ egyik leggazdagabb földjéből Magyarországnál szegényebb vidék lett – ők nem Oroszországnak, hanem Kínának vannak mindinkább kiszolgáltatva a nagy nacionalizmusukban. A múlt vasárnap ott is választásokat tartottak, és fölényesen győztek a peronisták. Igen, egy ország ezt is meg tudja csinálni magával.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.