Öregebb, mint...

Nem, ő a kormányzó párt egyik alapértelmiségije. Megjárta Oxfordot, már akkor egyetemi oktató volt, amikor a Fidesz megalakult, ráadásul nem valami puha tárgyból, hanem római jogból. Amióta Magyarország tag, képviselő az Európai Parlamentben, a brit Szent Mihály és Szent György-rend tiszteletbeli lovagja (keveseknek jutott ki ez a tisztesség Közép-Európában), és szellemi képességeire jellemző, hogy az iPadjén írta az Alaptörvényt (olyan is, mondhatnánk, ha számítana a véleményünk).

Olyan ember hát, aki tudja, mit beszél. Ennek tudatában kell értelmeznünk legutóbbi megnyilatkozásait, feltételezvén, hogy nem egyszerűen hülyeséget beszél, hanem neki, a kormányzó párt egyik legjobb, legképzettebb elméjének így áll össze a világ, és ennél jobb elme ott nincs.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott előadásról van szó, ebből elemzünk néhány szemöldöktornára késztető részt. Nem kötünk bele a nyelvtani és stílushibákba, olyan mindenki elkövet. Csak a tiszta mondandó számít.

„[A]z európai intézmények, amelyek nap mint nap bennünket kioktatnak jogállamiság kérdéseiben, azok a jogállamnak a legalapvetőbb elvét, tehát hogy a jog az úr, nem pedig az egyes embereknek az önkénye, azt saját magára elfelejtik alkalmazni.”

Ez érdekesen ütközik a másik ősfideszes jogászfárosz, Handó Tünde nézetével, miszerint: „Hamis elképzelés, hogy a harmadik hatalmi ágnak, azaz a bíróságoknak szembe kell helyezkedniük az állammal – mondta -, pedig sokan megkísérlik, hogy szembefordítsák a politikával,” azaz szirénhang lenne, hogy „a jog az úr”. A fuzionált végrehajtó és törvényhozó hatalom az úr, élén a miniszterelnökkel, ez helyes a magyar út.

Az embernek az a benyomása, hogy a Fidesz jogászelitje számára a jogállam, jogállamiság, joguralom hívószó duplafenekű csatakiáltás (bocsánat a képzavarért): egyfelől valami, amit ránk akarnak erőltetni, másfelől valami, ami nálunk olyan szuper, hogy mi taníthatnánk rá más országokat.

Itt valójában nincs ellentmondás, a kettő jól megfér, mint később látni fogjuk, de folytassuk sorrendben.

„Nem azt mondom, hogy ez egy tökéletes világ, ami itt van Magyarországon, nincsen ilyen sehol, de azért én megnézem Dániát, Spanyolországot, ahol politikai foglyok vannak, mindenféle országokat, akik egyébként bennünket, a mi jogállamiságunkat bírálják, azoknak erre semmiféle érkezésük nincsen, mert ennek nincsen valóságalapja.”

A Spanyolországról szóló megjegyzést a spanyol nagykövet elutasította, mondván, hogy ez a spanyol jogi valóság nem ismeretéről tanúskodik, Spanyolországban nincsenek politikai foglyok, csak olyanok, akik megsértették a büntető törvénykönyv zendülésre és közpénzekkel való visszaélésre vonatkozó passzusait.

Dán tiltakozásról nem tudok (javítsanak ki, ha tévedek), ennek oka talán az állítás képtelensége, Dániában ugyanis szintén nincsenek politikai foglyok, legalábbis tavaly nem voltak, és ha az idén mégis lettek, az elkerülte a világ nyilvánosságának figyelmét.

Az tény, hogy a dán kormányzat azt tervezi, az illegális és „nem kívánatos” bevándorlókat egy világtól elzárt, lakatlan szigetre internálja, de ők egyrészt szintén nem politikai foglyok, másrészt nem tudom, hogy orbánista szemszögből ezen mit lehet kifogásolni. Vagy az is lehet, hogy Szájer emlékezetében összekeveredett a katalán politikusok elítélése a kiszabadításukat célzó dán szélsőbalos kezdeményezéssel.

Aki nem értené a mondat második felében a „semmiféle érkezésük nincsen” kifejezést, ne szégyellje, nem a hézagos magyar nyelvtudás az oka. Az, hogy valakinek „nincs érkezése”, ritkább, régies, népies használatban azt jelenti, hogy „nincs ideje”, „nem ér rá”. Szájer tanár úr itt is olyasmivel villog, amit nem tud; nem ez az egyetlen példa.

Térjünk vissza oda, hogy nincs ellentmondás a „jogállam” stb. hívószó kétféle politikai alkalmazása között. Ez világlik ki abból a kijelentésből, ami talán a legnagyobb feltűnést keltette Szájer újabb mondásai közül:

„Az az ország, ahol először volt Aranybulla 1222-ben, annak nem kell elfogadnia semmiféle leckét bárki mástól…”

Az Index tudósításában az egész mondat nagybetűvel van, ezért lehetséges, hogy Szájer az „aranybulla” szót nem tulajdon-, hanem köznévként használta, de önmagában sem így, sem úgy nincs értelme. Aranybullának – jelentésátvitellel – az aranypecsétes császári, királyi, pápai okleveleket nevezték, és ebben a sorban nem az 1222-es magyar volt az első. (Nem magamtól vagyok ilyen művelt, olykor a Wikipediából is gyorsan meg lehet tudni fontos részleteket.)

Ha viszont olyan dokumentumot értett rajt, ami egy adott ország alkotmányos berendezkedésének alapjához – Magyarországon a „történelmi alkotmányhoz” – tartozik, abban sem az 1222-es Aranybulla volt az első, hanem megelőzte az 1215-ös angol Magna Carta. Ezt nemcsak a Wikipediából lehet tudni, hanem általános iskolai tananyag.

Lehet, mondhatnám, valószínű, hogy a jogtudós Szájernek ez eszébe jutott, de úgy gondolhatta, hogy hallgatóságának így is jó, sőt, ide pontosan ez kell.

A „nekünk már 1222-ben Aranybullánk volt, minket ne oktassanak semmiről” mintha csak tökéletesen megtervezett illusztráció volna Ivan Krastev és Stephen Holmes elméletéhez, amely a liberalizmus lehanyatlását és a közép-európai nemzeti antiliberalizmusok fölemelkedését lélektanilag az utánzókban ébredő sértett daccal magyarázza. E gondolatmenetben a szerencsésebb nyugati országok az egyenrangú nemzeti hagyományok ismerete és tisztelete nélkül állítanak a keletebbiek elé olyan követelménylistát, aminek a teljesítésétől ezeknek az országoknak nem lesz jobb, viszont a másolásra kényszerítés rögzíti az alacsonyabb rendű helyzetüket.

De ha már a hagyományról van szó: a Magna Carta – teljes nevén Magna Carta Libertatum, azaz szabadságjogokról szóló nagy oklevél vagy kiváltságlevél – az alattvalók, de kiváltképp a főurak és az egyház jogait szilárdította meg, és az uralkodó hatalmát korlátozta. Hasonló a magyar Aranybulla lényege is, különös tekintettel az ellenállási záradékra (XXXI. cikkely). Kérdezhetnénk, hogy: és akkor mi van?

Lehet, hogy ez a középkori hagyomány, de semmilyen kimutatható hatása nincs a jelenre. A kormányzati hatalom korlátozottságának világranglistáján (22. oldal) Magyarország a 103. helyen van, Mianmar, Afganisztán és Niger mögött, pedig hol volt Niger a középkorban?

Számít a középkor? Hogyne, legalábbis Szájer és a szájából szóló pártállami logika szerint. A kioktatást visszautasító mondata így fejeződik be:

„…főleg nem pár évtizede alakult országoknak a botcsinálta és ideológiailag vezérelt, tudatlan vezetőitől.”

Nem nevez meg országot, sem vezetőket, de kiről beszélhet? A magyar vezetőségnek, ha jól nézem, az EU-n belül, ahol a joguralom a téma, két viszonylag fiatal államalakulattal gyűlhetett meg a baja a 7. cikk szerinti eljárás szóba kerülése óta: a soros elnök Finnországgal és Szlovákiával, aminek az elnöke Budapesten kiállt a liberális demokrácia és az európai integráció (kontra nemzetállam) mellett, azaz a jelenlegi magyar pártállami politikával szemben.

Finnország azonban már több mint százéves, elég nagy pongyolaság néhány évtizedesnek nevezni. Marad Szlovákia, ahol e budapesti vélemény szerint Čaputová lenne az „ideológiailag vezérelt, botcsinálta és tudatlan vezető”.

Ez nem egy fölkészült, felelős politikus érvelése; nem is a szlovák politika kritikája. Ez az „Öregebb vagyok, mint Szlovákia” pólófelirat színvonala. Hagyomány, persze – a Trianon utáni, kompenzáló kultúrfölény-elméletre rezonál. Nem vagyunk alacsonyabb rendűek, mint a franciák, hollandok, németek, dünnyögi dacosan – viszont magasabb rendűek vagyunk, mint a szomszédok. Várható, hogy jövőre, a századik évforduló alkalmából még sokkal többet kapunk belőle.

Sokadszor: nem arról van szó, hogy egyes szónokok ilyen primitívek, Szájer egyáltalán nem primitív. Arról van szó, hogy ezzel lehet holtbiztosan hatni a pártkatonákra, az értelmiségi hívekre, a szavazók millióira. Hát miért ne mondanák? Szájer nagy tapsot kapott. Itt tartunk majd 2020-ban.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.