Oszd meg pár fillérrel és uralkodj – addig sem sztrájkolnak
Az SAS oktatási minisztere előállt azzal az ötlettel (várjuk a konkrét, számszerűsített javaslatot), hogy hogyan is lehetne még jobban megosztani nem csupán az iskolatípusonként és besorolásonként egymást irigylő iskolai dolgozókat, hanem ugyanazzal a levegővétellel az egész társadalmat.
A belügy alá tartozó sulikat már átvette a tárca saját hatáskörébe, de attól még egyes iskolák és intézményeik kétféle finanszírozás alá esnek: eredeti vagy átvitt kompetenciákban. Mindkettőnek van előnye és hátránya mind a fenntartók, mind a dolgozók, mind a diákok szempontjából. És ez a kettősség nem járul hozzá a logikus, igazságos forráselosztáshoz – ami már önmagában megosztja a dolgozókat. Is.
Ezen felül vannak iskolatípusok, amelyek hosszú évek, sőt évtizedek óta rendre kimaradnak a tárca fejlesztési és pályázati lehetőségeiből.
A mostani ötletelés tárgya egy regionális pótlék bevezetése lenne. Aki drága helyen él, azt segítené, hogy ott is maradhasson, aki csóró országrészben tanít, azt „segítené”, hogy ott is maradjon. El kell ismerni, hogy bár első látásra ez látszik – és ez is lesz a pedagógusok konfliktusainak alaptétele –, így fogalmazni nem helyes. Mert ez minden tagadhatatlan igazságtartalma mellett csúsztatás. Legyünk korrektek.
Valós probléma, hogy a drága nagyvárosok (úristen, már ilyenek is vannak Szlovákiában…) még annyira sem képesek eltartani a szektorban dolgozókat, mint a többi hely, amely – ismét legyünk korrektek – szintén nem képes normálisan eltartani őket. Az pedig hosszú távon megengedhetetlen, hogy az iskolakötelesek szakoktatás nélkül maradjanak pl. Pozsonyban (sem máshol, ugye?), ahol a matekos, informatikus vagy angolos oly ritka, mint a következetes politikus. Mert vagy elszívja egy másik, jobban fizető ágazat, vagy elköltözik oda, ahol kisebb a rezsije. Ezt a problémát valóban orvosolni kell.
Csakhogy az ilyen mély sebekhez kevés lesz a körömvirágos árokháj kenőcs…
Lefogadom, hogy a pótlék úgysem fedezi majd a felmerülő többletköltségeket, tehát kozmetikázásra jó lesz, megosztani (és uralkodni) megfelel, ám további konfliktusokat generálva és rendszerszerű lépések nélkül ez csak egy négyévesciklus-megoldás (már ha négy…).
A szisztematikus lépés az lenne, hogy a tárca rohamtempóban felépít néhány tízezer, normális költségű tanítólakást először azon régiókban, ahol ez segít a pedagógusok megtartásában vagy egyáltalán alkalmazásában. Másodszor pedig mindenhol felépíti ezeket. (Igen, a nővérkéknek is a saját tárcája és így tovább.) Aztán kifizeti az utazás konkrét költségeit minden tanítónak ÉS!!!: minden iskolai alkalmazottnak. Lásd még a pedellusok bérét. Valamint – ha erre már stabil pénz van a büdzsében évekre előre, akkor – felépíti a szektor szociális politikáját.
Mindezt persze azzal párhuzamosan, hogy 1. garantálja a bérek azonnali emelését egy uniós szintet megközelítő (nem vagyunk ugyanis szerénytelenek, nem álmodik itt senki német fizetésről) átlagos értékre – amivel kellő ellenőrző és motivációs mechanizmusok mellett visszaadja a szakma társadalmi presztízsének azt a részét, amelyért nem a tanár felel a szakmai munkájával, 2. garantálja minimum az éves deficitet kompenzáló folyamatos béremeléseket.
Mert ezek nélkül 30 kopejka Eperjesen vagy 100 kopejka Pozsonyban úgyis csak annyi, mint koponyatörésre a sebtapasz.
És ha korrektek akarunk lenni, azt is látni kell, hogy „vidéken”, azaz nem Pozsonyban, megugrottak ám már annyira az ingatlanárak és a bérleti költségek is, hogy bizony sem a kezdő vagy középkorú tanító, sem a nevelő néni, sem a szaktanintézet asztalosmestere, sem az iskolai konyha szakácsnője, sem senki a szektorban nem lesz képes a közeljövőben kényelmesen biztosítani a lakhatását. Bizony Közép-Szlovákiában is kell olykor napi 2-3 órát ingáznia a pedagógusnak, márpedig itt nem jön a villamos x percenként, sőt, van, ahol a busz sem jár, csak napi 2-3x, a vasúti sínek pedig, ha még el nem lopták őket, akkor két járat között megrozsdásodnak.
Ezzel azt akarom mondani, hogy a vidéknek ugyan más gondjai vannak, mint a nagyvárosnak, de azért vannak bőven, és bizony ezek sem filléresek. Hogy nemsokára nemcsak a nagyvárosi iskolák ürülnek ki, hanem a komplett vidék.
Az üzemanyag, az építőanyag, a ruha, az energia, a telefonszámla, a kultúra és az élelmiszer itt is ugyanannyiba kerül, a kis falusi boltokban még többe, mint a fővárosi szupermarketben. És mivel a társadalom szociális helyzete is vacakabb, bizony, a vidéki iskolákat nagyobb eséllyel látogatja több olyan gyermek, akik a szokottnál nagyobb odafigyelést, több munkát igényelnek, ennyivel sem könnyebb itt a pedagógus sorsa.
Nem az lesz hát a megoldás, miniszter úr, hogy pár semmit meg nem oldó eurócska miatt összeugrasztjuk egymással a nagyvárosi iskolai alkalmazottakat a vidékiekkel, akiktől nem mellékesen az állami oktatási-nevelési program teljesen ugyanazt várja el, mint pozsonyi kollégáiktól – addig sem egyesítik erejüket közösen követelőző aktivitásokban... Azt sem szabad elfelejteni, hogy ez az ötlet ismét béremelésként vonul majd be a köztudatba – pedig ez így egyáltalán nem igaz.
Érdemeik szerint kell az embereket megfizetni, nem lakhelyük alapján.
Vagy tán egy hajléktalan pedagógus kevesebb pénzt érdemelne csak azért, mert neki egyáltalán nincsenek „lakhatási költségei”?!
Sokkal több értelme lenne bevezetni a teljesítménybérezést. Amikor a bértábla tarifája mellé jut még érdemi összegű (legalább 30-80 %) személyi pótlék is. Mert most ez csöppet sem általános, bár ha jól hallom, a nagyvárosi iskolákban ilyen pótlékkal tapasztják, amíg lehet, a székéhez az iskolai dolgozókat, míg kisebb helyeken élnek még olyanok, akik emlékeznek olyanokra, akik már láttak 5%-os személyi pótlékot. Minden iskola, de akár a tárca is fel tud állítani olyan viszonylag objektív kritériumrendszert (kívülállók számára mondjuk el, hogy ma is évente kötelezően írásban értékelik egy ilyen szerint az ország összes pedagógusát), amely némi cizellálás után alkalmas annak megállapítására, hogy az alapfizetésen túl, ki mit érdemel még. Havi módosulásokkal és helyi kritériumokkal, hiszen míg egy elit iskola oktatója nagyobb eséllyel ér el nemzetközi versenyeredményeket a diákjaival egy elfelejtett zsákfalu kisiskolájával szemben, addig a kisiskola pedagógusa naponta old meg olyan szakmai problémákat, amelyek előtt az elitiskolákban kapitulálni szokás. Mindkettő roppant nehéz, de nem ugyanannyira látványos.
Nem a pedagógusok lakhelye és kiadásai szerint lenne igazságos értékelni a szektor alkalmazottait, hanem az eredményeik és az elvégzett munkájuk alapján.
Amely munka – mondom a huhogógnak – számokban bár nehezen összesíthető, ám társadalmi méretű hasznot hajt. Generációkban mérve. Nem jó, ha most a pandémia közben-után kiéheztetett közvélemény fillérek miatt a pedagógusok ellen fordul irigységében vagy jogos kétségbeesésében, mert azzal nem nyerünk meg új pedagógusokat, hanem még azokat is elveszíti az ország társadalma, akik ma hajlandók ezért a bérért dolgozni.
Nem jó pénzért, hanem – ma még – főleg abból a hivatástudatból, amellyel évtizedek óta ugyanúgy zsarolja őket a társadalom, mint pl. az egészségügyi nővéreket, önkormányzati hivatalnokokat stb. Holott minden esetben naponta sokkal nagyobb szakmai kihívások előtt állnak ők, mint 5 vagy 10 vagy 15 éve.
Ja, hogy annyi pénz nincs a költségvetésben? Hát, kedves miniszter úr, akkor ez az ön házi feladata. Oké, no, nem szükséges a jövő hétre, de lehetőleg még idén… (Megjegyezzük, a rendszerváltás óta ezt a házi feladatot egyetlen oktatási miniszter sem volt képes elvégezni. Pedig akadt belőlük Szlovákiában 100 boldog esztendőre és 3 mesebeli királyságra elegendő.)
