Megosztás
Nem lehet elégszer ismételni, hogy a magyar politikusi mezőnyben Orbán Viktoron és tanácsadóin kívül nagyon keveseknek van fogalmuk a menekültügy, avagy fideszül „migránsválság” gazdasági, szociokulturális és főként biztonságpolitikai veszélyforrásairól.
Az ellenzék – hivatásos, civil egyaránt – hajlamos úgy felfogni, hogy az egész lényegében erkölcsi, humanitárius kérdés, ennél konkrétabban legföljebb a mindig homályosan és ad hoc fölemlegetett „európai értékek” sérelméről van szó. Segíteni kell a bajba jutottakon, és már csak azért sem lehet itt semmi veszély, mert Orbán azt mondja, hogy van.
Az érem másik oldala, hogy a hivatásos ellenzéki politikusok ily módon szellemileg fegyvertelenek a manipulációkkal, magyarul hazugságokkal szemben. Így amikor a miniszterelnök egy pillanatra felhagy a direkt menekültellenes propagandával, és a valódi bajokra javasol megoldásokat, ők egyik ámulatból a másikba esnek, és feltételezik, hogy Orbán széles nemzetközi kitekintéssel, hátsó gondolatok nélkül fogalmaz meg reális terveket, olyan megbízható információk birtokában, amelyekhez ellenzékiek a maguk szerényebb lehetőségeivel nem juthatnak hozzá.
Ilyenkor sajnálja az ember, hogy az előző ciklusban az ellenzék reménységei türelmetlenné váltak, és a saját szakértői gárdájuk fölépítése, kül- és belpolitikai terepfelmérés helyett beszálltak a pártpolitikába, hátha meg tudják buktatni Orbánt – el is égették magukat a vesztésre ítélt küzdelemben.
Őszinteség
Az ellenzék értetlenségét csak megrögzíti, hogy a magyar miniszterelnök tüntetően nem törődik a dolog humanitárius oldalával, sőt Európára szólóan keménykedik, és adja a kíméletlent. Hogy miért teszi? Talán azért, hogy észrevegyék azt a politikai álláspontot, amit alább elemzendő „hat pontjában” képvisel. Ha ő is a nyugati fővárosok humanitárius nyelvét beszélné, s csak jelezné, hogy vannak fenntartásai, nem volna súlya a beleszólásának.
De valószínű az is, hogy teljesen őszintén így gondolja. Szolidaritást csak az tud tanúsítani, akinek van honnan. Azok a nyugati politikusok, akik egyszerre viszolyogva és értetlenül beszélnek az emberség büszkén reklámozott hiányáról, a nyugati középosztálybeli lét melengető közegében nevelődtek. Orbánnak és sok szavazójának a politikai szocializációja viszont egészen más közegben ment végbe: abban a nyolcvanas évekkel kezdődő magyar világban, ahol a többségnek volt esélye életszínvonala megtartására, esetleg emelésére, egy népes kisebbségnek viszont többé nem.
Ebben a világban nincs szolidaritás: aki nálam rosszabb helyzetben van – gondolta az átlagosan boldoguló kisember vagy a karrierista –, az egyrészt megérdemli sorsát, kevesebbet ér, mint én, másrészt ellenség, mert helyzetén csak azzal javíthat, amit bűnös úton vagy a rossz állam hozzájárulásával, érdemén felüli juttatások útján tőlem vesz el (zérus összegű játék). Jó állam az, ami megakadályozza, hogy a nálam rosszabb helyzetben lévő nekem ártson.
Arra, hogy a „migránsválság” az így gondolkodók számára egylényegű a romakérdéssel, maga Orbán hívta föl a figyelmet. Alapjában nem rasszizmus ez (bár a segéderők rájátszhatnak a bőrszín szerinti előítéletekre, miközben a kormány hevesen kikéri magának a rassizmus vádját), hanem kényes pozíciójukat, (valóban) ingatag létüket féltő, polgári öntudat és magabiztosság nélküli középrétegek önvédelmi reflexe.
Az uniós csúcs elé tárt hat pontban ez a gondolkodásmód csak egyszer nyilvánul meg: ahol azt javasolja, hogy a menekülteket és a gazdasági bevándorlókat még a schengeni határokon kívül válasszák szét. Ez az őszinteségét mutatja: csakugyan úgy gondolja, hogy a gazdag nyugat-európai országok felelőtlenül propagálják jólétüket, és ezzel a szegényebb déli országok lakóit arra ösztönzik, hogy elvegyék.
Valójában a békés szegénység nagyon csekély szerepet játszik a mostani bevándorlási hullámban: az emberek legfőképpen politikai okból menekülnek; onnan, ahol az állam összeroskadt, nem működik, vagy elviselhetetlen. Gazdasági menekültnek még leginkább a koszovóiakat lehet nevezni, akik még az év elején okoztak fejfájást; bár ők is egy olyan államot akarnak elhagyni, amely nem működik a titóista diktatúra állapotaihoz képest. Mindegy, a Merkel-kormány tavasszal minden szívfájdalom nélkül hazaküldte őket, ahogy nemrégen az albánokat is; Orbán egy nagyon kicsi, ámde nyitott kaput dönget, elárulván késő Kádár-kori magyar beidegződéseit. Amikről egy szabványos nyugat-európai politikusnak fogalma sincs (nem szabványosnak se nagyon).
Képtelenség
A többi javaslat között van megvalósíthatatlan. Ilyen például az, hogy „meg kell nyerni Görögországot” (csak Görögországot), hogy engedje át határvédelmét az Európai Unió közös rendészeti erejének. A közös határvédelem önmagában kivitelezhető volna, de a létrehozása nem lenne gyors folyamat. Másfelől Görögország kipécézése nemcsak azt jelzi, hogy Orbánnak főleg Görögországgal van baja, hanem azt is, hogy feltételezi: a görögök megnyerhetőek lennének szuverenitásuk ilyen büntetésszerű korlátozásának. Az sokadszor bebizonyodona, hogy nagyon kevés sejtelme van, hogyan működik egy állam (a magyaron kívül).
Arról nem beszélve, hogy a görög partvonal 13 000 kilométer hosszú, azaz még közös európai erővel is nehéz volna „védeni”a tetszőleges pontokon érkező illegális bevándorlókkal szemben. Különben is, az őszi-téli évadban az tengeri útvonalat nemigen használják, a rövid török szárazföldi határon át érkeznének Görögországba, ott viszont még olyanabb fal van, mint a magyar déli határon.
Hasonlóan képtelen az az ötlet, hogy a menekülteket az egész világon osszák szét. Melyik az az autoritás, amelyik erre képes? És miért az Európai Unióhoz fordul azzal az ötletével, amely, mondjuk, Új-Zélandra is vonatkozik? Most is vannak Európán kívüli országok, amelyek önként befogadnak sok menekültet, de ki tudna mindenkit erre kötelezni, és milyen alapon? Ez meg azt mutatja, ismét nem először, hogy Orbánnak igen kevés sejtelme van arról, hogyan működik a nemzetközi közösség (kivéve a Fidesz-kormány érdekeinek képviseletére „megnyerhető” uniós politikusokat és egyéb lobbistákat).
Az, hogy a biztonságosnak tekintett országok listáját az Unió határozza meg, nagyon helyénvaló gondolat, de mi van, ha – ellentétben a magyar kormánnyal – Brüsszel úgy dönt, hogy Szerbia nem biztonságos harmadik ország, ahogy menekültügyi szempontból nem az. Értem, hogy már ott a kerítés, Szerbiával más szomszédainak gyűlik majd meg a baja, de nem túl átlátszó ez a játék?
Fenti javaslatait – a közös görög határvédelem fájdalmas kivételével – Orbán szerint elfogadták a csúcson, de valójában az, amit elfogadtak, körülbelül annyira hasonlít az ő ajánlatához, mint az általában „válságkezelés” céljából elképzelt 3 milliárd euró a csúcson megszavazott 1,1 milliárdhoz, amivel az ENSZ menekültügyi szervezetének Szíria környéki tevékenységét támogatják továbbra is.
Sunyiság
Marad még egy pont, az egészből kilógó lólábbal. Hozzanak létre „kiemelt partnerséget” azokkal az országokkal, amelyek nélkül a válságot nem lehet megoldani, elsősorban Törökországgal, de „Oroszországgal is újra kell gombolni a kabátot”. Melyiket? Az Ukrajna miatti szankciók kabátját, különös tekintettel az újabban Szíriába vezényelt orosz csapatokra?
Attól tartok azonban, Orbánnak ebben (utólag) igaza lesz. A képlet egyszerű:
Egy: a 2011–12 óta zajló polgárháborúban a menekültek zöme nem az Iszlám Állam 2014-ben kezdődő hódítása, hanem a Aszad elnök kormányerői és az eredeti felkelők – főleg a Szabad Szír Hadsereg és az Iszlám Állammal nem összetévesztendő Iszlám Front – pusztító összecsapásai miatt hagyja el otthonát. Három-négy éven át óriási többségük megmarad a szomszédos országokban: Törökországban, Libanonba, Jordániában.
Kettő: A negyedik évben megindul a menekültáradat.
Három: Az orosz propaganda ezerrel nyomatja, hogy Törökországból stb. az Iszlám Állam elől menekülnek. Ami az esetek nagy részében nem igaz.
Négy: Az addig józanságáról, óvatosságáról, sőt – mint a görögök vagy a koszovárok ügyében – rideg következetességéről ismert Merkel-kormány, de a menekültek befogadásától addig elzárkózó Cameron-kormány is erkölcsi pánikba esik, és – főleg Németország – megnyitja a kaput csak a szíriaiak előtt.
Öt: Putyin elérkezettnek látja az időt, hogy fegyverzettel és élőerővel segítse Aszadot a „régi” felkelők ellen.
Hat: Az orosz propaganda viszont azt állítja, hogy az Iszlám Állam ellen támogatják Aszadot, noha a Daessel a helyi erők közül főleg a „régi felkelők” harcolnak. Újabb hazugság.
Hét: Merkel bejelenti, hogy a szíriai rendezésbe be kell vonni Aszadot. (Ámde kivel tárgyalna? Azokkal, akikre lő? Az Iszlám Állammal? Vagy az al-Kaida háttérben várakozó helyi részlegével, az an-Núszra fronttal?)
Úgy rémlik, az Unió legnagyobb tekintélyű és legjobbnak ismert politikusát az oroszok kétszer is behúzták a csőbe.
A hat pont váratlanul jött, kidolgozottsága sunyiságához mérhető, nem feltétlenül vall Orbánra. Eddig nem a kifinomult külpolitikai ravaszságáról, átgondolt diplomáciai kezdeményezéseiről volt híres. Érdekes kérdés, hogy kik a tanácsadói, s milyen érdeket szolgálnak. Nem kérdés. Mondjuk, keressünk rá az Orbán külpolitikai főtanácsadója szókapcsolatra a Google-on.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.