Őszöd: 10, elkúrás:?

A vélemények többnyire akörül forognak, hogy Gyurcsány 2005 őszétől 2006 őszéig mit kúrt el, vagy (egy kisebbség szerint) mit csinált jól, milyen bűnöket követett el, esetleg hogyan sikeredett félre az a jó, amit tenni akart. Mindkét fajta érvelés oksági kapcsolatot mutat ki Gyurcsánynak az adott időszakban elkövetett bűnei vagy hibái, valamint a Fidesz elsöprő 2010-es választási győzelme között. (A volt miniszterelnök egyébként most egy harmadik elméletet fejt ki: bukásához és így a jó ügy vesztéhez az járult hozzá, hogy párttársai elárulták, elsőrendűen a beszéd kiszivárogtatásával.)

Szerintem meg nincs így. Nem Őszöd és a 2006. őszi rendőri brutalitás vezetett a harmadik köztársaság bukásához, de nem csak a Fidesz ármánya. Továbbá az, amire az őszödi szónok az „elkúrtuk” szóval célzott – a 10 százalékosra növesztett államháztartási hiány, az erről való hazudozás, a sumákolás az Európai Bizottság előtt, mindezt azzal a céllal, hogy megakadályozzák Orbán visszatérését – csak a korábbi elrontások folyománya volt.

Gyurcsány korábban „kúrta” el, de ahhoz, hogy ez ne így történjék, föl kellett volna lázadnia az uralkodó politikai kaszt ellen, amihez magyar viszonylatban példátlan bátorságra lett volna szükség – a helyzetfelismerésen kívül. Hogy ez hiányzott belőle, nem bűn. De ha elfogadjuk azt, hogy kudarcáért az árulók a felelősek, akkor is: Hol a felelősségérzet? Ha tudta, hogy elárulták, miért nem leplezte le az árulókat? És ha a párt belső viszonyai voltak olyanok, hogy nem leplezhette le, hanem kénytelen volt együttműködni azokkal, akik politikai vesztére törtek: miért nem mondott le? Hiszen ilyen párt élén nem lehet kormányozni. Akármi a célja, ha különbözik a pártjáétól, akkor nem tudja megvalósítani, bárhogyan erőlködik. És Orbánt se tudja megállítani.

Azokban a hónapokban kezdett igazából érdekelni a magyarországi politika. Az őszödi beszéd utáni eseménysorozatot egyéni szemüvegen át néztem, mert többet tudtam a politikai kasztról, mint a nyilvánosság zöme. Ez nem érdem volt, inkább véletlen, és éppúgy nevezhetem szerencsének, mint szerencsétlenségnek, ugyanis eléggé frusztrált, hogy mennyire nem tudom megértetni és elhitetni azt, amit tudok. Indulatokat és egyszerű gondolatokat – főleg ha összhangban vannak a közvélekedéssel – könnyű kifejezni újságcikkben. Addig nem ismert vagy nem eléggé komolyan vett tényeket és belőlük leszűrt következtetéseket sokkal nehezebb hihetően és meggyőzően átadni, éppen azért, mert nem illenek a közkeletű sémákba.

Két kivételes okból tudtam többet, mint a hírfogyasztók, sőt az újságírók többsége. Az egyik, hogy 2004 őszén, nagyjából Gyurcsány miniszterelnökségének kezdetén volt szerencsém elolvasni Julian Rubinstein amerikai szerző A viszkis rabló balladája című könyvét eredetiben és fordításban. Így nemcsak a kilencvenes évek magyar uralkodó elitjének és a szervezett bűnözésnek a kapcsolatáról tudtam meg konkrétumokat (amelyeket a hazai sajtó nem írt meg) hanem arról is értesülhettem, hogy a magyar közegben ezeket a konkrétumokat nem engedik a nyilvánosság elé. A fordításból ugyanis, nyilván pertől tartva, kihagyták a közszereplőkre nézve kínos adatokat, amikről feltételezhető volt, hogy sokan eddig is tisztában voltak velük. És ha most nem engedték, akkor eddig sem. Kénytelen voltam elgondolkozni, hány ilyen húzás maradt titokban (Valószínűleg ekkor kezdtem gyanakodni azokra, akik a számukra jó politikai rendszert következetesen jogállamnak, és nem demokráciának nevezik.)

A másik élmény az volt, hogy közelről láthattam a Tokaj-ügy lefolyását, és ebből nekem két dolog derült ki: a szocialisták igazából nem akarják legyőzni Orbánt, mert a visszatérésénél is jobban félnek attól, hogy a saját disznóságaik leleplezésével válaszol az amúgy jogos támadásokra. (Az a két szocialista képviselő, aki ténylegesen tett valamit Orbán disznóságainak leleplezéséért, Szabó Zoltán és Vadai Ágnes, ma már nem az MSZP tagja.) Úgy gondolják, ez a sakkjátszma így fog folytatódni a világ végezetéig. Másfelől az is világos lett, hogy a Fidesz akkor és abból csinál ellenbotrányt, amikor és amiből taktikai érdeke megkívánja, és ezekkel akadálytalanul „tematizálni tudja a közbeszédet”, azaz relativizálni az eredeti botrányt. Azt, amit az ellenoldali politikusok és véleményformálók óriási többsége még csak meg sem ért igazából, vagy nem akar érteni.

A lényeg tehát, amit ebből a két extra tapasztalatból leszűrtem:

1. Miközben a politikai kaszt két fele heves harcot vív egymással (és ezt tartja a politikának) teljes harmóniában állít elő mesterséges valóságot (valóságokat) a köznép számára.

2. Mindkét fél meg még egynéhány betörni készülő csoport egyformán kevésre becsüli a demokrácia képviseleti és procedurális (tartalomtól, ideológiáktól független, eljárási) oldalát.

3. Az előbbi kettőt szinte mindegyik politikai erő valamiféle jogfetisizmusban egyesíti, a hiányokat azzal kompenzálja. A valóság kritériuma a megnyert per. A képviseleti/procedurális demokráciánál fontosabb a jogállam. A demokrácia rombolásánál mint állandó stratégiánál nagyobb bűn az egyszeri jogsértés. Nemcsak ezek miatt, de természetes, hogy a magyar demokrácia sorsa az lett, ami lett.

Mit rontott el Gyurcsány már Őszöd előtt?

Azért lett belőle miniszterelnök, mert a szocialisták megijedtek a 2004-es EP-választás eredményétől, és ígéretesebb politikusra akarták lecserélni Medgyessy Pétert. Addigra mindkét politikai térfélen hittételé vált, hogy választást az nyer, aki osztogatással szavazatokat vásárol. Medgyessy elkövette azt az ostobaságot, hogy miniszterelnöki ciklusa elején vásárolt szavazatokat (politikai és gazdasági értelemben is igen drágán), de két év alatt a hatás elmúlt. A szocialisták úgy gondolták, olyan miniszterelnök kell, aki ugyanezt hatékonyabban tudja művelni, mert jobb szónok, színesebb egyéniség, kevésbé van elhasználva, a múltjában kevesebb a sötét folt. Régi műsorhoz új férfi. És Gyurcsány ugyanazt folytatta.

Ami a demokráciát illeti: 2004 nyarán-őszén a Fidesz magáévá tette egy – addig általa is rühellt és megvetett – szélsőséges csoport, a Patrubány Miklós és köre népszavazási kezdeményezését a kettős állampolgárságról. A Fidesz addig nem volt a kettős állampolgárság híve, részben mert ütközött az autonómiával mint céllal, részben mert kerülte a konfliktust a szomszéd országokkal (lásd a Năstase-látogatás esetét, amit az MSZP hamarosan – nem mellesleg Gyurcsány ötletére – szemérmetlen nacionalista propagandával használt ki). Most azonban kapóra jött, hogy lekösse az MSZP és az új miniszterelnök energiáit, egyszersmind erősítse a nemzetellenesség vádját, egyéb rövid- és hosszú távú politikai nyereségekről nem szólva.

Mi volt a Gyurcsány-kormány (és az őt támogató MSZP) válasza? Hagyni nem hagyták, hogy egy olyan kérdésről, amelyre csak rossz válasz adható, döntsön a nép (aztán, ha a népszavazás eredményes, mint ahogy nem lett az, megoldják a helyzetet a parlamenti többség birtokában). Hanem kifejezett ellenpropagandát fejtettek ki, növelvén a választói aktivitást.

De ha már ellenpropagandát fejtettek ki, megvédhették volna a képviseleti demokráciát, egyszer az életben felnőttként bánva a választópolgárokkal, rámutatva a Fidesz „nemzetpolitikájának” cinikus kanyarjaira, meg arra, hogy az állampolgárság nem szimbólum, nem gyógyír és nem ajándék, hanem – demokráciában – jogviszony, amihez állampolgári jogok és kötelességek tartoznak. Ha a kötelezettségek (adózás, katonai szolgálat) nem teljesíthetők, a jogok viszont így is járnak, akkor vannak első- és másodosztályú állampolgárok. Az első pillanattól tudni lehetett, hogy a Fidesz valamilyen módon ki fogja játszani az akkor érvényes választójogi törvénynek azt a feltételét, amely a szavazást a magyarországi lakóhelyhez köti. Ha nincs ahhoz kötve, akkor a határon túli magyarok olyan parlament képviselőiről szavaznak, amely rájuk nem érvényes döntéseket hoz. Tudták a szocialisták is, mégis úgy tettek, mintha nem tudnák, hiszen a törvény betűje az, ami, hogyan is lehetne kijátszani?

Ehelyett a „jönnek az erdélyiek, és kiesznek a nyugdíjunkból” propaganda ment. Ezzel az MSZP vérig sértette a határon túli magyarokat úgy, hogy idehaza tovább rombolta a demokráciát: végleg megerősítette a határon inneni választópolgárságban, hogy a kormány dolga a nemzetgazdaság növekedésétől és teherbírásától független pénzosztás, illetve a már „járó” pénzek megvédése, ha a gazdaság belegebed is. („Megvédjük a nyugdíjakat”, honnan ismerős?) Attól kezdve a magyar választópolgárok ezt várták el, és amikor nem kapták meg, már csak az első adódó pillanatot várták, amikor elkergethetik a „rossz” pártot.

Volt még egy dolog, amit Gyurcsány elrontott, és amire ma már szinte senki sem emlékszik. 2004. december 5-én a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredménytelenül végződött; sem az „igen”-ek, sem a „nem”-ek aránya nem érte el a 25 százalékot. Azok között, akik elmentek szavazni, kevéssel győzött az „igen”, de ez tagadhatatlanul is Gyurcsány politikai győzelme volt, akármilyen nemtelen. Két nappal később, a győzelem lendületében az MSZP frakcióülést tartott, s eldöntötte, hogy kidolgozzák a törvényjavaslatot, amellyel korlátozás nélkül megnyitják az ügynökaktákat.

A következő négy-öt hónap „eufóriájában” – ahogy Kenedi János fogalmazott – egymást követték a leleplezések és a részleges listák. Az MSZP azonban már 2005. januárjában megkezdte a hátrálást, oldalazást, és végül áprilisra – nagyjából akkorra, mikor a Tokaj-ügy belendült – le is fújta az egészet, a dr. Péterfalvi Attila képviselte „jogi fundamentalisták és a nemzetbiztonsági érdek kuncsaftjai” (megint csak Kenedi terminusa) együttes nyomására, a veterán kommunista állambiztonságiak lobbija kihasználta az „elit” antidemokratikus jogfetisizmusát, és megvédte hadállásait.

Ha nem így történik, az első Gyurcsány-kormány és a korabeli MSZP minden hibája és bűne mellett alkot egy olyan művet is, amely legalábbis lassítja és nehezíti a demokrácia további rombolását, és a módszeres hazudozás, elhallgatás, kábítás törvényes akadályozásával, az információs felszabadítással ugrásszerűen növeli a politikai közösség szabadságfokát. Biztosan máshogy alakult volna az eltelt tíz év. Így ment tovább minden a maga útján, bele a szakadékba.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.