Ótvarabb a Keletinél

Két hete három példát hoztam fel arra, hogy a magyar nemzetbiztonsági szervek teljesítménye a nullához közelít. A múlt héten további két adalékot hoztam fel ugyanerre. Nem mondhatnám, hogy az élet azóta megcáfolt.

Kiderült – természetesen nem a magyar nemzetbiztonsági szervek derítették ki, hanem a belga ügyészség, és természetesen nem a magyar sajtó írta meg először –, hogy a párizsi terrortámadások egyik fő szervezője, Salah Abdeslam kétszer is Budapesten járt szeptemberben, itt vett föl a kocsijába két terroristát, majd nyilván elporzott velük Ausztria felé.

A magyar kormánynak reagálnia kellett a hírre. Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter sajtótájékoztatót tartott. Közölte, hogy „tudomásunk és feltételezésünk szerint a Keleti pályaudvarnál is járt, tudomásunk és feltételezésünk szerint a magyar állami regisztrációt megtagadó bevándorlókból csapatot toborzott és azokkal távozott az országból ”. Elmondta továbbá, hogy mintegy 230 000 migráns ment át az országon ellenőrzés nélkül, és a regisztráció megtagadásának legszimbolikusabb pontja a Keleti pályaudvar volt, ahol néhány száz, majd ezer, végül négyezer fiatal bevándorló tagadta meg, hogy a hatóságok azonosíthassák őket.

Kezdjük elemezni. Aki elemi szinten ismeri a magyar nyelvet és a tágabban értelmezett nyugati kultúra alapvető fogalomkészletét, az tudja, hogy tudni és feltételezni két más dolog. Az ember vagy feltételez valamit, vagy tudja is. (Természetesen rengeteg embertársunk hiszi tudásnak a feltételezését, de ezt tudományosan paranoiának nevezik.) Azonkívül a Keleti pályaudvar nem lehetett a regisztráció megtagadásának szimbolikus pontja, mert – nem lévén az államhatáron – ott nem volt regisztrációs pont.

Lázár azonban – úgy is, mint az Információs Hivatalt, vagyis a hírszerzést felügyelő miniszter – még az önellentmondásnak is ellentmondott. Beismerte, hogy „a krízis” idején a magyar titkosszolgálatoknak erről se tudomásuk, se feltételezésük nem volt, csak utólag értesültek róla „a partnerszolgálatoktól”. (A tudásról vagy a feltételezésről?)

Nekem csak feltételezésem, hogy a magyar szerveket meglepetésként érte a hír, és olyasmit kellett rögtönözniük, amiből az derül ki, hogy persze nem érte meglepetésként, mert nem annyira impo... inkompetensek; illetve ami megfelel az „Európát elözönlő brutális hordák”, valamint a „minden bevándorló potenciális terrorista” tételének. Hát ez jött össze.

De ne legyen semmiféle feltételezésünk, ne legyen a szívünk más, csak bizalom, és vegyük úgy, hogy Lázár János minden szava igaz. Ez esetben mi következik a szavaiból?

Először is: Magyarországon 230 000 bevándorló (köztük megannyi potenciális terrorista) ellenőrzés nélkül ment át a nyugati célországok felé. Ennyit arról, hogy kormányunk „a keresztény Európa védelmezője”. Másodszor: az október eleji összesítés szerint addig körülbelül 312 000 ember lépett át illegálisan a határon (ebben a számban benne vannak a nyári válság előtti, elsősorban Koszovóból érkezett menekültek is), ebből 176 000 kért menedékjogot, ami feltétlenül valamiféle ellenőrzést jelent, marad tehát 136 000. Az mintegy 100 000-rel kevesebb a Lázár által említett 230 000-nél.

Minthogy a miniszter nem mondja meg, hogy a 230 000 megszámlálását mikor zárták le, két eset lehetséges (hiszen igazat mond): vagy a regisztráció nem jelentett az esetek nagy részében „ellenőrzést”, vagy a Salah Abdeslam budapesti látogatásai – és így nagyjából a szerb határ lezárása után – kormányunk még 100 000 illegális bevándorlót regisztráció és minden másfajta ellenőrzés nélkül átengedett az országon. Ennyit arról stb. stb.

Akár így, akár úgy, ha a regisztrációt megtagadók valóban a Keleti pályaudvaron és környékén koncentrálódtak, sőt a számuk elérte a négyezret, ez azt jelenti, hogy a kormány és rendészeti, illetve nemzetbiztonsági szervei nemcsak a tiltott határátlépők ennél sokkal nagyobb tömegét engedték (illetve részben szállították) át zavartalanul az országon nyugat felé, hanem azokhoz sem nyúltak, akikről tudták, nem csak „feltételezték”, hogy illegális határátlépők, és a törvénytelenséghez ragaszkodnak is. (Salah Abdeslam második budapesti látogatásának időpontjában, szeptember 17-én a tiltott határátlépés már bűncselekménynek minősült.)

Azaz: a 230 000 ember 98,5 százalékát vagy átengedték az országon regisztráció nélkül, vagy letudták egy tényleges ellenőrzés nélküli regisztrációval, 1,5 százalékuk pedig ráadásul nemcsak hogy megtagadta a regisztrációt, hanem ott volt egy csapatban a főváros közepén, a rendőrség és a titkosszolgálatok orra előtt. Ezeket – a nagy terroristázás közben – nem tartóztatják le, nem internálják, nem zsuppolják vissza Szerbiába, hanem békén hagyják őket a Keletiben, elnézegetik, bosszankodnak rajtuk, aztán egy részüket elfuvarozza a párizsi terrorakciók logisztikai felelőse, más részük nyugodtan felszállhat a vonatra, buszra, bajlódjanak velük a németek, úgyis ők akarták a balhét, szenvedjenek csak.

Majd a magyar titkosszolgálatok más titkosszolgálatoktól értesülnek arról, hogy ezekkel az emberekkel valami probléma van, illetve lett volna Magyarországon. (Ők hogyan jöttek rá?) Csupán akkor világosodik meg bennük – a hosszas passzív nézegetés, vonatra, buszra ültetés után –, hogy „ez a magatartás nem független attól, hogy a párizsi merénylet főszervezőjével később elhagyták az országot ”.

És ezt a Miniszterelnökséget vezető, a hírszerzésért felelős miniszter faarccal képes elmondani, és nyugodtan megteheti, mert a hazai publikum készséggel elhiszi, hogy ilyen egy kormány, hogy teljesen normális, ha egy kormány ilyen hatásfokkal működik. Úgyhogy kénytelen vagyok sokadszor megismételni azt, amit könyvben, az írott médiában, élőszóban már udvariasabb stílusban, nyugodtabban, részletesebben is próbáltam magyarázni.

Tehát: ez az ország nem azért van ótvar helyzetben, mert egy gonosz kis társaság ezt művelte vele. Hanem azért, mert a politikai közösség döntő többségének fogalma sincs, hogy milyen az, ha egy országban a helyzet nem ótvar (pedig létezik ilyen), és nem is akarja tudni. Pontosabban: feltevései vannak róla, és ezeket a feltevéseket tudásnak hiszi.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.