1
Fotó: TASR
Megosztás
Amióta csak reformálják a felsőoktatást Szlovákiában, vagyis 1990 óta folyamatosan, azóta már mindent megpróbáltak a minisztériumban és a parlamentben két dolgon kívül. Az egyik a főtt birkakoponyás mezítlábas tűzugrás a megzenésített pekingi telefonkönyv háttérmuzsikájára, a másik, hogy pénzt tegyenek a rendszerbe. Noha még a mai hoaxokkal átpácolt időkben is mindenki sejti, az első kísérlet mindenképpen eredménytelen lenne, megtippelhető, hogy a mindenkori – tehát nem csupán Gröhlinget ekézi a sors és a publicista – minisztérium mielőtt megszórná bankókkal a felsőoktatást, először azért (biztos, ami hótzicher), tenne egy fokozottan tudományos kísérletet azzal a főtt birkafejjel…
Teljesen evidens, hogy a rendszer rossz. A felsőoktatás potenciálja nagy, hála a még itthon ragadt képzett emberfőknek és a tanulni vágyó diákoknak. Ugyanakkor krónikus betegségekben szenved. Senki, még maga a felsőoktatás sem vitatja, hogy valamit kezdeni kell vele, különben belepusztul.
A szlovák diákok abszurd nagyságú hányada választ külföldi egyetemet, a pedagógusok vagy elmenekülnek, vagy elcsábulnak, vagy éppenséggel ki vannak ebrudalva. A tanulmányi szakok struktúrája, választéka nem reflektál eléggé a társadalomra. Az országnak nincs olyan egyeteme, amelyet tartósan a világranglista első 500-asában jegyeznének – a színvonallal sok helyen gond van. Az egyetemek mindennapi anyagi gondokkal küzdenek, háttérintézményeik lepusztulnak, kutatásra nem igazán telik, így aztán nem lesz magasabb a színvonal, ezért kevesebb lesz a diák, a fejpénzes rendszerben pedig kevesebb pénz, ha nem fognak diákokat lasszóval, nem enyhítenek a szakmai elvárásokon stb. ördögi kör.
Ezt a problémát lehet úgy kezelni, mint egyes országok, amelyek szabadulva a felelősségtől az egyetemeik jelentős részét kiszervezték az állam szárnyai alól (nulla garanciával a túlélésre, minőségre és a társadalmi közhasznúságra), kisebb részét pedig totális állami/politikai fennhatóság alá vonták, ma még mérhetetlen, de kétes szakmai eredmények felé sodorva őket. Ez nem vezet sehová. Normális országokban mind állami (közfunkcióval), mind pedig magán-, alapítványi, egyházi intézmények működnek.
Kulcskérdés, hogy az államiakban ugyanakkor nem nyirbálják – igen, miniszter úr – nem nyirbálják agyon az egyetemi autonómiát –, amely évszázados hagyományaival egyik garanciája a belső ellenőrzésnek és a minőségnek. Ez tehát nem csupán bizalom, hanem tradíció bizonyította tények kérdése – csakhogy nálunk ugyebár az a (jogos történelmi) tradíció, hogy az államban nem bízhat meg az állampolgár, oda-vissza alapon pedig az állam bizalmatlansági alapon folytonos nyomást gyakorol az „alattvalóira”. Ennek meg kell változnia, ám az önkormányzatiságot szűkítő reformterv pont a fordított irányba taszajtja a felsőoktatást.
A másik kulcskérdés a minőség. Azt számon kell kérni, aki nem teljesít, azt kell megreformálni vagy megszüntetni (netán újjáépíteni). Kompromisszumok nélkül.
Viszont a másik kulcskérdésre nincs válasz egy harmadik nélkül, az pedig a pénz. A semmiből minőséget, haladást, vonzó munka- és tanulmányi körülményeket biztosítani nem lehet, a létfenntartás határán lehetetlen színvonalat és haladást produkálni, valamint semmiképpen sem lehetséges az első ötszázas, sőt ezres külföldi egyetemeivel konkurálni. Márpedig a konkurencia úgy működik, hogy a potenciális felvételiző nem ad esélyt, nem kóstolgat, hanem előzetesen tájékozódik és eleve mást választ, mint a hazait, ahol nem ő kell, nem ő a fontos, hanem az őreá eső fejpénz.
Három dolog kell a reformhoz:
– az egyetemek szabadsága, autonómiája
– pénz, pénz, pénz és még egy kis rengeteg pénz (vö. egészségügy)
– a pénzért cserébe az egyetemek autonómiáját nem megnyirbáló, de kölcsönös kommunikációval kidolgozott, reálisan teljesíthető kritériumok szerinti, kiszámíthatóan állandó, következetes, szigorú és folyamatos minőségbiztosítás rövid, közép és hosszú távú stratégiák szerint.
Mindez a reformtervből hiányzik, vagy ha van erre kilátás (lásd az állami felügyelet elkeseredett nyomulását mindenféle szakmai kölcsönösség és pénz nélkül), akkor az egyoldalú.
Az egyetemeket, ahogyan az oktatást általában itt évtizedeken át éheztették.
Az egyetem intézménye nem feledheti, hogy csak a teljesítmény és a minőség jogosítja fel bármire.
Az állam, tehát a mindenkori kormány két dolgot nem ignorálhat:
– ezt a kommunikációs, és financiális deficitet bizony pótolnia kell még az apokalipszis előtt
– soha nem vezetett még hosszabb távon jóra, nem oldott meg semmit az egyetemi demokráciára gyakorolt presszió.
S bár az egyetemi alkalmazottakkal szinte ugyanúgy fel lehet mosni a padlót, mint a többi iskolatípusban dolgozókkal, ám az utcára kényszerülő diákmozgalmakkal ujjat húzó rendszerek a történelem során általában előbb-utóbb ráfaragtak…