1
Illusztráció -TASR
Megosztás
Olvasom a Qubit. cikkét, kiváló újságírók és jeles szakértők működnek együtt, de mire jutnak? A cím az, hogy „Az 50 legjobb magyar gimnáziumba szinte kizárólag a gazdagok gyerekei járnak”. Ebből mindenekelőtt az derül ki, hogy a címadónak sajátos fogalmai vannak a gazdagságról – Magyarországon 2023-ban a legfelső jövedelmi ötöd átlagos egy főre jutó nettó jövedelme kb. 358 000 forint volt, ami nem túl sok. A gazdag, az más.
A cikkből leszűrhető tételek, ha jól értem, a következők: 1. A gimnáziumok toplistája önkényesen választott szempontok alapján készült, mert a matematika-, magyar- és történelemérettségi átlagai, a kompetenciamérési eredmények, a nyelvi érettségi és az egyetemi felvételi arányok nem mondanak semmit arról, „hogy érzik magukat a gyerekek egy adott iskolában”, és egyáltalán nem tükrözik a pedagógiai innovációkra való hajlandóságot, ami eleve gyenge.
2. A ranglista puszta léte és nyilvános volta egészségtelen versenyszellemet szül a gimnáziumokban.
3. Az, hogy egyáltalán vannak elit gimnáziumok, társadalmi igazságtalanságból fakad. Lásd a Qubit.-cikk föntebb idézett címét és azt a tényt, hogy a hvg ötvenes rangsora feltűnő mértékben korrelál a szülők szociális helyzetével. Minél jobb anyagi és kulturális státuszú családból jönnek a gyerekek, annál jobb az iskola, és viszont. Szegény gyerekek leszakadó településekről minimális eséllyel jutnak be a legjobb ötven gimnázium valamelyikébe.
Ez így van, de a cikkből nem nehéz leszűrni azt a gondolatot, hogy az igazságtalanságért a szülők és a gimnáziumok a felelősek – élükön a gyakorlógimnáziumokkal. Vagyis hogy azért ilyenek a szociális háttér szerinti arányok, mert a gimnazisták „gazdag” szülei burzsuj osztályalapon összezárnak, és a konzervatív pedagógiai elveket alkalmazó elit tanintézetek kiszolgálják őket.
Az újságíró és a szakértők mintha nem tudnának arról a tényről, hogy a szelekció már az általános iskolákban végbemegy, és erről nem vagy csak nagyon közvetve tehetnek a top 50 gimnáziumba járók városi középosztályba tartozó szülei.
Magyarországon a társadalmi mobilitás rettenetesen lelassult. Nem most: már 2020-ra bőven. Az Európai Unióból addigra csak Románia és Bulgária volt kevéssel mögöttünk. A lakóhely és a szülők háttere már a tizenöt éves koruk előtt meghatározza a gyerekek sorsát egy életre a hivatalosan fejlett országok (OECD) között kirívó mértékben. (A kettő összefügg: minden tekintetben óriási a településtípus szerinti különbség, másfelől a Budapest és agglomerációja, illetve az ország többi részének 95%-a közötti egyenlőtlenség).
Gimnáziumba eleve a jobb státuszúak kerülnek, és ott már a bajon nem lehet segíteni. (Az egyéb középfokú és szakoktatás brutális tönkretételét nem itt elemezzük.)
Mi történik itt? A középosztály – ezt a fogalmat az érintett újságírók és oktatási szakértők a jelek szerint nem ismerik vagy félreértik –, szóval a városi középosztály küzd azért, gyakran erején felül, hogy a gyerekeinek az életlehetőségei ne szűküljenek be.
Az érettségi tárgyak, a nyelvtudás és a kompetenciatesztek eredményei a továbbtanulás – nem csak egy darab felsőoktatási intézmény, hanem a további életút során adódó, előre nem látható tanulási helyzetek – miatt fontosak. A középosztály nem a közepes jövedelemkategóriákat jelenti, hanem olyan embereket, akiknek a képességei és tudása jól értékesíthetők a piacon.
A Qubit. cikke ehhez képest, csupa jobbító szándékból, éppen a világi elitgimnáziumokat nem kíméli. Éppen jókor – pontosan azokat az iskolákat, amiket a kormányzat láthatóan a jobban finanszírozott és politikailag megbízhatóbbnak vélt egyházi gimnáziumokkal óhajt fölöslegessé tenni. Pontosan azokat az intézményeket, ahol például tavaly a tanügyi tiltakozások koncentrálódtak. Amikor nemcsak a tanárok demonstráltak, hanem a szülők és a diákok is – bátor középosztálybeli emberek, más néven polgárok, akik tisztában vannak azzal, hogy az „oktatáspolitika” az ő érdekeik ellen megy, és van olyan hátterük meg méltóságtudatuk, hogy vállalni merik a kockázatot.
Természetesen lehet „a gazdagok”-nak kinevezni őket, és reménykedni abban, hogy a társadalmi igazságosság majd valahogy helyreállítódik, csak szorgalmas felvilágosító munka kell hozzá. A „gazdagok” meggyőzése. De ha ilyen mértékű a politikai analfabétizmus, akkor a következő néhánypár nemzedék életében garantáltan minden marad úgy, ahogy van. Már hogy rendszerszinten. Azaz a nagy többség számára egyre rosszabb lesz.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.