Megosztás
2017-ben óriási sikert ért el a csallóközi Pósfa zenekar: az együttes győzelmet aratott a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutató műsor zenekar és szólista kategóriájában. A csapatot ezután gratulációkkal és fellépésekkel halmozták el, ráadásul az együttes a közelmúltban egy énekesnővel is bővült. A Pósfa tagjaival még februárban, egy zenekari próba során, az egyházgellei kultúrházban beszélgettünk. INTERJÚ
– Milyenek a zenekar mindennapjai a Fölszállott a páva után?
András: Rengeteg gratulációt kaptunk, alig győztünk rájuk válaszolni. Rögtön a gratulációkat követően pedig rengeteg meghívást is kaptunk.
Zoltán: A Páva előtt vissza is fogtuk a fellépéseket, mert mindenkinek más elfoglaltsága volt, a műsor után pedig nagyon sok felkérés jött, amivel szívesen éltünk.
– Milyen jellegű felkéréseket kaptok?
Péter: Főleg táncházakat muzsikálunk, de falunapokra, fesztiválokra is kapunk meghívást…
Marci: …és gy-két lakodalom is be-becsusszan.
András: Meg hát táncegyütteseket is kísérünk, például a Csallóközi Néptáncegyüttest. Nekünk valójában egy tánczenét kell színpadra vinni, amit fogyaszthatóvá kell tenni, mert az emberek a könnyűzenéhez vannak szokva. Az összeállításaink blokkjai ezért rövidebbek, de annál tartalmasabbak. Ha például egy adott vidék zenéjét dolgozzuk fel, akkor kiválasztjuk az érdekes dallamokat, ritmusokat – próbáink zöme ebből a munkából áll. Meg hogy vitatkozunk.
Zoltán: Főleg vitatkozunk. (nevetés)
– Van kimondottan frontembere a Pósfának?
András: A fellépéseken én szoktam konferálni, de a prímás vezeti a koncertet. A zenei rendezés pedig közösen működik.
– István, Marci, ti ugye a három Iván fivérrel (Péter, András és Zoltán) szerepeltek a zenekarban. Milyen az összhang velük?
István: Gyerekkori barátok vagyunk, így én már ismerem a hóbortjaikat… Jól kijövünk velük, mind szeptemberi, úgyhogy nincs gond. (nevetés) Egyébként leginkább ők hárman azok, akik egymás között vitatkozni szoktak.
András: Pityu a háttérből szemlél minket, és szól, ha már elég.
– Köztetek kell rendet tenni?
Péter: Nem vészes, csak néha nem tudunk megegyezni azon, hogy éppen mit játsszunk, milyen kíséret legyen… De hát erről kell szólnia a próbának.
– Marci, te ugye budapesti vagy, hogyan csöppentél ebbe a csallóközi közegbe?
Marci: Van egy kedves barátom, aki párszor a fiúkkal cimbalmozott. Egy alkalommal nem ért rá, és megkért, hogy helyettesítsem őt, és végül az ő egyéb elfoglaltságai miatt maradtam a zenekarban. Nekem bejön ez az egész virtus, hogy úgy mondjam, mintha otthon lennék, hamar megbarátkoztunk.
Gólya Márton
– Mit szólsz a Csallóközhöz, ami a népzenét illeti?
Marci: Volt rá példa, hogy egy-egy koreográfiában találkoztam vele, de azelőtt nem igazán játszottam csallóközit, nem ismertem nagyobb mélységeiben. Amikor ide kerültem, azt tapasztaltam, hogy ennek a vidéknek a zenéje sokkal többet tud adni, mint amit én elsőre láttam benne.
– A népzenéhez kapcsolódó vonzódás hogyan jött?
András: Édesapánk a ’80-as években szeretett volna összehozni egy népi zenekart, voltak kisebb-nagyobb próbálkozások, de aztán ez nem jött össze. Viszont összejött a három gyerek, és a három gyerekkel otthon ezt megvalósította. Az inspiráció részünkről egy erdélyi kiránduláson érkezett. 2009-ben jártunk először ott, és a becsöppentünk a kalotaszentkirályi tábor záró táncházába. Azelőtt még soha nem voltunk táncházban, és a közeg teljesen magával ragadott minket. Népzenére és néptáncra szórakoztak az emberek, és azelőtt ilyet még soha nem láttunk.
Amikor hazajöttünk Erdélyből, karácsonykor elővettük a hangszereket, hogy gyakoroljuk a mendikát, a kántálást. A karácsonyi dalok közé be-becsúszott egy-két népdal, apu elővette a brácsát, én bőgőztem, Péter hegedült, Zoltán meg kezdett harmonikázgatni. Elkezdtünk népdalokat próbálni.
Iván András
Zoltán: Ezután Pityuékat elhívtuk vendégségbe, hogy megmutassuk az Erdélyben készített fotókat, videókat, és amikor eljöttek, rögtön zenével fogadtuk őket, ami nagyon meglepő volt számukra. Később édesapja vetette fel, hogy nem akar-e megtanulni bőgőzni.
István: Én nem akartam, akkoriban még diszkókba jártam, azelőtt egyáltalán nem foglalkoztam a zenével. Nem igazán láttam, mi lehet ebből az egészből, az első év még nem volt olyan intenzív, de utána egyre többet gyakoroltam, népzenei táborokba jártunk, úgyhogy azért valami ragadt rám. Aztán nagy nehezen előadtuk az első fellépést. De most már azért kezd jobb lenni. (nevetés)
Iván Zoltán, Álló István és Gólya Márton
– Milyen zenei ízlése van egy népzenésznek? Meghallgattok mindent, vannak könnyűzenei kedvenceitek?
István: Én mondjuk az electro swinget mostanság is meghallgatom. De mindenféle zene jöhet, egyik stílust sem ítélem el.
Zoltán: Ami nagyon közel áll a népzenéhez, az a cigányzene, az is nagyon tetszik nekünk, sokat is hallgatjuk – azt hiszem ezt mondhatom az egész zenekar nevében. És talán ugyanez a jazzről is elmondható.
András: A népzene ugyanúgy szórakoztató zene, mint a cigányzene, régen a bálokban, a lakodalmakban csak ezek voltak, és a sanzonok, slágerek… Hasonló zenével is foglalkozunk otthon.
Marci: Én nagyon befogadó vagyok, zenei téren számomra minden jöhet, akár a metal is.
András: Meg főleg a mulatós.
Marci: Persze, Nóta TV, Muzsika TV… (nevetés) A viccet félretéve, azt, hogy az ember mit hallgat, szerintem nem lehet stílushoz kötni. Ami megtetszik, az megtetszik. Nem szorítom ezt keretek közé.
Zoltán: Én azért válogatós vagyok, akármit nem hallgatok meg. Például a metált…
Péter: És a System Of A Down? (nevetés)
Zoltán: Hát igen, a két bátyám régebben nyomta a System Of A Down-t, az AC/DC-t, Pokolgépet. Igaz, hogy köztük nőttem fől, szóval akkoriban ez eljutott hozzám, de már kiveszett belőlem. Van pár rock vagy metál szám, amit meghallgatok, de nem vagyok oda érte. Népzene, cigányzene, jazz, ezek jöhetnek.
Péter: Főleg a cigányzene az, ami nagyon megfogott, a harmóniája miatt. Szintén a jazz is közel áll hozzám, de meghallgatok bármilyen könnyűzenét is, ha jó a harmónia, a dallam.
– A Fölszállott a pávában és a így élőben is süt rólatok, hogy egy nagyon jókedvű csapat vagytok. Van fő mókamester köztetek, vagy mindenki kapható a poénkodásra?
Marci: Épp akire rájön, aztán jön a láncreakció. (nevetés)
András: A szituáció szüli a poént, csak kapni kell az alkalmon és el kell sütni.
István: Igazából a zenekarnak megvannak a saját belső viccei, amiket csak mi értünk. Néha eszembe jut valami, ránézek az Andrásra, és már látom rajta, hogy ugyanarra gondol, amire én.
Zoltán: Sok közös filmélményünk van, sok az ilyen poén, vagy bizonyos kínos szituációkat is megjegyzünk, és amikor felidézzük, vagy eszünkbe jut, azon röhögünk.
Iván Zoltán
– Említettétek, hogy lakodalmakban is fel szoktatok lépni. Hogy bírjátok az egész éjszakás igénybevételt?
Marci: Kávé, cigi, ennyi.
András: Meg koksz. (nevetés)
Zoltán: Lakodalmakon ritkábban zenélünk, a násznépes kíséret inkább gyakoribb. Egész éjszakát nem igazán vállalunk, még annyira nem vagyunk otthon a cigányzenében, kóstolgatjuk inkább.
András: A lakodalomnak van egyfajta menete, vannak bizonyos szokások, és ezek a szokások vidékenként változnak, ezeket ismerni kell. Meg ez azért emberismeret kérdése is, kinek mi a nótája, melyik társaság mit szeret… Egy lakodalom fizikailag is megterhelő, arra nagyon fel kell készülni nótákkal, slágerekkel, azért ez egy keményebb része a muzsikálásnak. Ehhez óriási tapasztalat kell. Igaz, valahol el kell kezdeni, de azért ez nem úgy működik, hogy hirtelen belecsöppenünk a közepébe.
– Mennyire számít hivatásnak a zenekar tagjai számára a zene? “Civilben” mivel foglalkoztok?
Marci: Én a Zeneakadémián tanulok Budapesten népi cimbalom- és tamburaművész tanár szakon. Én akkor is ezzel foglalkozom, amikor nem kéne, a zene teljes mértékben kitölti a mindennapjaimat.
András: Én a Pozsonyi Előadóművészeti Főiskolán klasszikus nagybőgő szakra járok, és jelenleg a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián tanulok mint erasmusos diák. A bandában brácsázom, a bőgős státuszát nem veszem el Pityutól.
Marci: Még… (nevetés)
István: Én a Pozsonyi Műszaki Egyetemen végeztem, és egy pozsonyi építkezési cégnél dolgozom. Mellette távúton konziba járok, most vagyok másodikos.
Álló István
Zoltán: Én a Pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Karán, biokémia szakon vagyok elsőéves. Konzervatóriumba is járok, ott elsős vagyok klarinét szakon, és a volt középiskolámban metrológiai szakképzésre is járok.
Péter: Én a Pozsonyi Gépipari Szakközépiskolában érettségiztem, most a műszaki egyetemen vagyok negyedéves, és szintén távúton végzem a hegedű szakot a konzervatóriumban, ahol végzős diák vagyok.
– Mennyire fontos a zenei képzés gyerekkorban? Mondjuk egy csallóközi alapiskolában mit ad a zeneoktatás?
András: Népzene oktatás nincs, a zeneoktatás pedig iskolánként változó és tanárfüggő. Úgy érzem, hogy jelenleg Magyarországhoz képest is alacsonyabb szinten van nálunk a zenei képzés.
Péter: A gyerekekhez játékosan kéne hozzáállni, nem szabad rájuk erőszakolni a zenét – főleg, ami a hangszeroktatást illeti, mert ha nincs őszinte érdeklődése, az elveheti a kedvét az egésztől.
Iván Péter
András: Kell, hogy érdekelje a gyereket a zene, a hangszer, és ne csak a szülők erőltessék rá a dolgot, mert annak nincs semmi értelme. A legfontosabb, hogy a gyerek akarja. Fontos az is, hogy a közös zenélésekből is élményt gyűjtsenek a gyerekek, például nagyban motiválhatja őket, ha egy tábortüzet körbeülve a társaival tud muzsikálgatni. Ekkor sikerélményt gyűjt, és akkor már el is indult a szekér.
– Mit gondoltok, ha az utca emberét megkérnénk, hogy mondjon egy csallóközi népdalt, tudna válaszolni?
András: Ha ezt kérnék tőle, lehet, hogy nem tudna választ adni, de ha csak megkérnénk, hogy dúdoljon egy népdalt, akkor az igazából csallóközi népdal volna. Bartók Béla itt 1910-ben már gyűjtött, konkrétan Nagymegyeren, és fennmaradtak olyan népdalok, amiket még az alapikolákban is tanítanak, és nem is gondolnánk, hogy csallóközi vagy dunántúli dalocskáról van szó. De például a Megfogtam egy szúnyogot… az 1910-es években gyűjtötte Bartók Béla. És hirtelen az ember nem is gondolná, hogy ennek köze van a mi vidékünkhöz.
Amikor elkezdtünk ezzel foglalkozni, akkor mi is sokszor ledöbbentünk. A csallóközi zene rengeteg archaikus elemet megőrzött. Ezek dudanóták voltak, amit mifelénk – a polgárosodás következtében – felváltottak a vonós cigányzenekarok, de még a hegedűjátékban is megőrizték a dudazenét. De egyébként a néptáncosok és zenészek körében sincs annyira feltérképezve ez a vidék, nem annyira közismert. Nekünk pont az egyik célunk, hogy hozzuk be a mi vidékünket, a mi stílusunkat a népzenei szubkultúra tudatába.
A Pósfa zenekar felállása a zenekar nagykoncertjein egy énekesnővel bővül – mégpedig Csiba Júlia személyével. Vele is beszélgettünk a zenekar próbáján.
Csiba Júlia
Hogy csöppentél bele a Pósfa zenekarba?
Én Győrben élek, ott tanultam a Richter János Zeneművészeti Szakközépiskolában hegedű és brácsa szakon, de a Csallóközből, Medvéről származom.
Régóta, jópár éve ismerjük egymást, mindannyian fiatal zenészek vagyunk, több fesztiválon és táncházban találkoztunk már. A srácok mindig nagyon jó fejek voltak, sokat bolondoztunk, de aztán az útjaink elváltak, amikor magyarországi zenekarokban kezdtem énekelni, dolgozni.
Most, a Fölszállott a páva által fonódtak össze a szálak – én 2012-ben szereztem különdíjat, ők meg ugye most megnyerték. Úgy döntöttünk, hogy ez tök jó alkalom arra, hogy megpróbáljunk egy kicsit együtt dolgozni.
Mit takar ez az együttműködés?
Nagyon sokrétű felkéréseket kapnak, sokszor egész estés koncertre kapnak meghívást. Ebből kifolyólag úgy döntöttek, hogy szívesen vennék, ha az instrumentális zenéjükhöz énekben hozzájárulnék.
Milyen dalokat énekelsz a Pósfa zenekarban?
Adott, hogy főként csallóközi, felvidéki dalokról van szó, de a repertoárt más tájegységek zenéivel is színesítjük. A Pósfa nagykoncertjein már együtt láthat minket a közönség.
– Ejtsünk szót a Csallóközből, szeretettel című művetekről, amelyet a Fölszállott a páva döntőjében mutattatok be. Hogy született ez a produkció?
András: Last minute kapta a címét. A zenei rendezőnk, Lakatos Robi az utolsó pillanatban felhívott, hogy “Gyerekek, ez lesz a címe!”. És ez lett a címe.
Marci: Rohangáltunk a stúdióban, hogy elkapjuk a szerkesztőt – közölni vele, hogy ez lett a cím.
András: Az összeállítást egyébként még az utolsó pillanatokban is finomítottuk.
Zoltán: Pénteken volt az élő adás, és mi szerdán Robinál még összeültünk, válogattuk a dallamokat, mi maradjon, mi menjen. Még csütörtökön is gondolkodtunk, csiszolgattuk, és még az adás előtt is alakítottunk rajta.
Iván Zoltán
– Nem okozott feszültséget, hogy az utolsó pillanatig csiszoltátok a produlciót?
Zoltán: Nem. Lehet, hogy épp azért sikerült olyan jól, mert valamilyen szinten rögtönzés, örömzene volt.
András: Nem vettük félvállról a dolgot, nem mondhatja senki, hogy összecsaptuk, mert már jó ideje készült az anyag.
Marci: A finomításból volt nagyon sok. Mielőtt felmentünk a színpadra, záporoztak egymás közt az utasítások, ki mire figyeljen. Szerintem a zene szeretete az, ami végül megnyilvánult a színpadon. És ha esetleg hibáztunk…
Zoltán: Te hibáztál! (nevetés)
András: A hangulat nagyon jó volt a stúdióban. Ugye mi mindenen ökörködünk, és a nyomás elől is valószínűleg ebbe menekültünk… Bementünk a sminkesekhez, ahol nagy nyugalom volt, és mire kijöttünk, már minden sminkes szakadt a röhögéstől. A többi fellépő is nagyon rendes volt, mindenki vette a lapot, még a stáb is.
– Ilyen helyzetben a rögögésen kívül csillapítjátok mással is a feszültséget?
Marci: Az a kérdés, hogy iszunk-e? Iszunk. (nevetés)
Balról: Iván Zoltán, Álló István, Gólya Márton és Iván András
Péter: Szigorúan kontrollálva volt ez az egész, mert élő adásban azért mégsem lehet olyan állapotban színpadra állni. Épp csak egy kupicával kapott mindenki – mire odaért hozzánk az üveg, már majdnem üres volt. (nevetés)
Iván Péter
– Hogyan ünnepeltétek meg a győzelmet?
Marci: Én a volt cimbalomtanárom születésnapjára mentem.
András: Látod, ez a hozzáállás a zenekarhoz, Marci! (nevetés)
Zoltán: Talán nem is nagyon ünnepeltünk…
István: Hisz négyig nyomtuk a hotelben!
András: De hát az milyen ünneplés? Ott is mi zenéltünk. (nevetés)
Zoltán: Igen, a hotelben egy rögtönzött táncház volt, ott mulattunk.
Péter: Később ünnepeltünk, volt egy közös vacsoránk a zenekar nyolcéves fennállása alkalmából, de csak koccintottunk, nem csaptunk nagy bulit.
Iván Péter
– Nyolc éve zenéltek együtt, meddig akarjátok még ezt elvinni?
Zoltán: Legalább a kilencedik évig. (nevetés) Na jó, lehet, hogy a tizedik jubileumig illene…
András: Aztán feloszlatjuk a zenekart. (nevetés)
Marci: Aztán újra megalakulunk.
András: Vicc nélkül: addig szeretnénk csinálni, ameddig van rá igény, ameddig lehet.
– Konkrét tervek vannak a közeljövőt illetően?
András: Egy albumot illene összehoznunk.
– Erre mikor kerülhet sor?
András: Reméljük, még idén.
Péter: Ha idén nem is sikerül, a tízéves évfordulónkra azért jó volna összehozni.
– Csak népzenei albumot készítenétek, vagy volnának rajta saját szerzemények is?
Zoltán: Az elsőt mindenképp csak népzenével szeretnénk, aztán később lehet, hogy más irányba is elmozdulnánk.
András: Először csináljunk egy CD-t, és akkor már mondhatjuk, hogy majd a következőn ez meg az lesz… (nevetés)
– Mit gondoltok arról, hogy az idősebb korosztály részéről gyakran hallani bosszankodást azzal kapcsolatban, hogy a fiatalokat már nem érdekli annyira a népzene. Szerintetek megfelelő az utánpótlás a népzenészek körében?
Péter: Mintha már kezdene beindulni valami, de ez egy nagyon lassú folyamat. De nekem úgy tűnik, hogy egyre inkább van utánpótlás.
András: Erre vannak a népzenei táborok, ahova bárki elmehet, és megismerkedhet a népzenével. Szerintem egyre több olyan fiatal formáció van, mint mi, vagy a somorjai Csali. Mi sok pozitív visszajelzést kapunk idősebbektől is, akik sokat áldoztak a népzenéért.
Zoltán: A fiatalokat nagyon nehéz rávenni arra, hogy nyitottak legyenek a népzene irányába. Olyan emberekre volna szükség, akik a gyerekeket megismertetik a népzene varázsával. Meg kéne mutatni a fiataloknak, hogy vannak saját hagyományaink, népdalaink, kulturális örökségünk.
(db)