A pozitív mondandó gyengesége

Széky János | 2020. március 2. - 17:30 | Vélemény

Az első számlálás szerint a PS-Spolu pártszövetség egy hajszállal elmaradt a bejutáshoz szükséges 7 százaléktól. Ez letaglózó kudarc ahhoz képest, hogy a tavalyi EP-választáson a legjobb eredményt érték el 20,1 százalékkal, s így új reménysugarat jelentettek a visszaszoruló közép-európai liberalizmus számára. Arról nem beszélve, hogy a Magyar Platform révén a magyar közösségnek is, ami egyre kevésbé bízhatott a pártjai bekerülésében.

A pozitív mondandó gyengesége
Truban és Beblavý, a kôt pártelnök - TASR

A választást azonban, mondhatni, a fasorból előrehúzva, Matovičék nyerték, nagyjából a Progresszív Szlovákia és jobbliberális szövetségese tavalyi százalékarányával.

Mégis, mi vezetett a kudarchoz? Lehet azt mondani, hogy Kiska pártja, a Za ľudí elszívta a szavazatok egy részét, de ez nem magyaráz meg mindent. Lehet a rossz taktikai számítást okolni – ha már úgyis összenőtt a PS a Spoluval, akkor miért nem egy pártként indultak? Úgy simán vitték volna a küszöböt. De nyilván nem gondoltak arra, hogy ennyire összezsugorodik a szavazótáboruk.

Egész pontosan: nem is zsugorodott. Nagyjából kétszázezer szavazatot kaptak tavaly is, idén is. De hiába lettek az európai liberális pártszövetség, a Renew új büszkesége, a közvetlen belpolitikai következmény nélküli EP-választáson kapott lendületüket nem tudták belpolitikai erőként hasznosítani?

Hogy miért? Ha szabad spekulálnom: először is éppen azért, mert az európai normáknak és kívánalmaknak való megfelelés, a „több Európát” jelszava honi, belpolitikai színtéren nem elég. A hagyományos, nagy ideológiai áramlatok válságban vannak, és a liberalizmus sem kivétel. A Renew legnagyobb nemzeti tömörülését az egyre furcsábban politizáló Macron pártja adja, térségünkből pedig a Babiš-féle ANO – nehéz azt gondolni, hogy abszolút példamutatóan, a kor valóságához igazodva folytatják a dicső európai liberális hagyományt.

A másik, ezzel összefüggésben: a pozitív mondandó gyengesége. Matovič azt mondja, ami marketingszámítása szerint a legtöbb embernek tetszik. Ha kell, a korrupció elleni harc bajnokának szerepében tündököl, ha kell, migránsozik. Egy szerencsés pillanatban ez a „legtöbb” lehet 25 százalék is, ami most bőven elég a kormányalakításhoz.

A PS általános szociálliberálizmusa ugyan sok embernek tetszik, de nem vetekedhet a gátlástalan és módszeres népszerűség-hajszolással, hacsak az illető pártnak nincs szerencséje – és most nem volt. A progresszív küldetéstudat önmagában nem alkalmas a többség megnyerésére a való életnek abban a szférájában, amit politikának nevezünk.

Ugyanez mondható el a liberális demokráciáról mint hívószóról. Nagyszerű dolog, hogy mégis van egy vezető politikus a V4-ben, aki ehhez a vezérelvhez ragaszkodik, de ha ez elég volna a választási győzelemhez, akkor a liberális demokrácia nem volna szerte a régióban ostromlott vagy már ledőlt vár.

Túl a programon, ami véges számú szavazó megszerzésére jó, a PS egy téren élvezett biztos előnyt az ellenzéki vetélytársakhoz képest. Čaputová elnökválasztási győzelmének a személyes hitelességén kívül az volt a kulcsa, hogy nem kívánt az ellenfelekkel foglalkozni. Nem folytatott negatív kampányt. Fölülemelkedett a küzdőtéren.

A PS viszont elhagyta a napos oldalt, kötelességének érezte, hogy megmutassa antifasizmusát, vállalva az erőszakos reakciót, lemenve az egyik ellenfél küzdőterébe – aminek semmi egyéb eredménye nem lett, mint hogy megmutatták antifasizmusukat, és erőszakos lett a reakció.

A dolog nagyon emlékeztetett arra, amikor a Gyurcsány-érában kormánypárti szereplők kéthetenként megállapították, hogy Orbánék átlépték a Rubicont (mindig egy újabbat), és „megálljt kell kiáltani az ordas eszméknek”. Közben nem foglalkoztak azzal, hogy a Fidesz magából a liberális demokrácia – Magyarországon amúgy is rozoga – intézményrendszeréből űz gúnyt.

Az eredmény az lett, hogy megjelent egy viszonylag erős nemzeti radikális párt, amire mutogatva  a Fidesz közölhette, hogy ő középen áll, aztán amikor már nem volt erre szükség, maga ment el nemzeti radikális irányba, és az „ordas eszmék” képviselőit kötelező tananyaggá lettek.

Nem arról szól a politika, hogy van egy fix nyugati liberális értékrend, és ha betartja valaki, akkor jól jár, ha nem, akkor rosszul. Arról szól, hogy nagyon szép dolog, ha vannak értékeink, de hogy ezeket az adott ország választópolgársága elfogadja, a politikusnak magát kell elfogadtatnia.A demokratikus politikai intézményrendszernek pedig nem az a rendeltetése, hogy a jók örökre győzedelmeskedjenek, hanem hogy a gazemberek előbb-utóbb megbukjanak – békés úton. Szlovákiában ez utóbbi megtörtént, aztán majd a talpon maradt politikusokon múlik, mire lesz elég.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.