Predator – A ragadozó: Vérfröcsögéssel telített komolytalan vadászat
Tavaly hasonló lelkesedéssel vártuk az új Alien-filmet, mint most űrbéli vetélytársát, a ragadozót. A 70-es és 80-as évekből származó kultlények hatalmas rajongótáborral rendelkeznek, amely ugyan megsínylette a közös mozik csapását, egyénenként mindig is nagyot szóltak. Megnéztük a Predator – A ragadozó című filmet!
Nagy reményeket fűztünk a filmhez, tudván, hogy egy olyan ember kezében van az irányítás, aki azért jócskán ért ahhoz, amit csinál. Amellett, hogy Shane Black nevéhez fűződik többek közt a Halálos fegyver széria, valamint a Vasember 3, azt sem szabad elfelejteni, hogy az író/rendező játszott a Schwarzenegger-féle első Predator-moziban is. Az eredmény láttán azonban maradt bennünk némi hiányérzet... Figyelem, spoilerveszély!
A ragadozók egyik űrhajója a Földre zuhan, amelynek egy mesterlövész, Quinn McKenna is a szemtanúja. A katona elvesz egy-két dolgot a földönkívülitől, amelyeket postáz otthonába, csakhogy azok aztán autista fia kezébe kerülnek. Közben Mckenna egy flúgos csapat élén találja magát, amellyel szembeszáll a ragadozó ellen, de mint kiderül, nem ő az egyetlen ellenségük...
Nem meglepő, hogy a film 18-as besorolást kapott, hiszen Black annyi tesztoszteront, akciót és fröccsenő vért tuszkolt a produkcióba, amennyit csak lehetett. A franchise témáját illetően ezt várta el a néző, és ezt meg is kapta bőven. A film ebből a szempontból tehát hibátlanul működött.
Azt viszont meg kell említeni, hogy aki az előzőekhez hasonló komolyabb hangvételű mozira számít, annak csalódnia kell – és itt jön elő az, ami azért sokat elvett az élvezhetőségből, még ha éppen az ellenkezője is lett volna a cél.
Alapvetően nincs probléma a humorfaktorral, amely a legtöbb helyzetben jól működik, viszont többször is érezhető, hogy kissé túlzásba vitték a kretént. Egy-egy jelenetnél sikerül kitölteni a poénkodás funkcióját, viszont gyakran érthetetlenül addig próbálják fokozni, hogy már inkább kínos, mintsem vicces. Emellett pedig lényegesen elvesz a franchise-nak abból a varázsából, amiért valójában beültünk a moziszékbe.
Továbbá hagy némi kívánnivalót a forgatókönyv logikátlansága is, amelyről ugyan próbálunk nem venni tudomást, mégis fel-felsejlik bennünk. Egyes esetekben olyan megoldásokat alkalmaztak, amelyek nem, hogy röhejesek voltak, de tovább csökkentették a film élvezhetőségét. A feszültségnövelésből az vett el sokat, hogy már az első képkockától egy az egyben megmutatták a ragadozót. Ez felett még hamarabb szemet tudunk hunyni, ugyanis felesleges lett volna túl sokáig rejtegetni az űrlényt, hiszen a nézők jól tudták, hogy mire is számítsanak.
Az akciójelenetekre és a számítógépes megoldásokra nem lehet panasz: a trancsírozós szkriptek kreatívan meg lettek komponálva, sütött belőlük a kegyetlenség és az erőszak – ezek fő forrásai, a ragadozók pedig szintén brutálisan néztek ki.
Az egyes karakterek esetében is felfedezhetők bizonyos logikai kilengések, de ezektől most eltekintenénk. Aktuális alfahímnek Boyd Holbrookot kiáltották ki, aki bár megállta a helyét, korántsem mondható olyan tesztoszterontól dagadó karakteres színésznek, mint volt Arnold Schwarzenegger vagy Danny Glover (Adrien Brodyról inkább ne is ejtsünk szót).
Olivia Munn volt a szépség és a tudományos magyarázatok forrása, Keegan-Michael Key és Thomas Jane a humort szolgáltatta, Sterling K. Brown pedig az aktuális rosszfiú volt, aki aztán indíttatásából kifolyólag megkapta, ami neki jár – bár ennek elcsépelésén is lehetne vitatkozni.
A vadászat elkezdődött, és ha hihetünk a nyilatkozatoknak, a jövőben folytatódhat, ugyanis további két részt terveznek még az elkövetkezőkben. Ezt sugallja a film utolsó jelenete is, amely sokak esetében nem pont olyan forgatókönyvet vetíthet előre, mint amilyet elképzelt volna.
Persze, könnyen lehet, hogy a fentiekkel ellentétben valakinek pont az jön be, amit Black csinált, így csak javasolni tudjuk, hogy aki teheti, az üljön be rá a moziba.
tt/para
