Program a ködben

Széky János | 2020. szeptember 18. - 21:25 | Vélemény

A magyarországi ellenzék pártjai megállapodtak arról, hogy közös „egyéni” jelöltjeik lesznek 2022-ben, és alighanem közös programjuk is, a közös lista ötlete pedig fölöttébb népszerű.

Program a ködben
-illusztráció- (Fotó: MTI)

Az első, a közös jelöltállítás taktikailag indokolt lehet, de nem biztos, hogy célravezető. A közös lista elgondolásával nem értek egyet, de tudomásul veszem, hogy a nagyközönség túlnyomó része a magyar parlamenti választást annak tartja, ami: a miniszterelnök személyéről (egyenlőtlen pályán) folytatott népszavazásnak, úgyhogy van benne taktikai logika.

A közös program azonban stratégiai és taktikai szempontból egyformán bajos. A paradoxon ugyanis az, hogy az ellenzéknek ténylegesen egy, éspedig negatív tartalmú közös programja van: a kormány leváltása, ezt várják el tőlük a hívek, a szavazni hajlandók fele vagy annál kicsit több viszont nem támogatja. S ha az ellenzékre szavazók országos aránya átbillenne is az ötven százalékos határon, a „vidék” – kisebb városok, falvak – javára súlyozó választási rendszerben akkor is nagy valószínűséggel veszítenének, nem szólva az elsöprő határon túli Fidesz-fölényről. Kétharmadról pedig nem is álmodhatnak.

Ahhoz, hogy az ellenzék ebben a rendszerben nagy – ha nem is kétharmados, de lélektanilag új fejezet nyitó – győzelmet arasson, a politikai és/vagy gazdasági körülményeknek gyökeresen meg kell változniuk. A körülmények radikális változását pedig semmilyen magyar ellenzéki program nem képes akaratlagosan előidézni.

Ezért is jó volna, ha a pártok továbbra is külön-külön pártokként viselkednének, saját pogramjuk lenne, s nem rendelnék alá arculatukat valamilyen kényszeredett konszenzusnak – másfelől a pozitív programoknak mégiscsak arról kellene szólniuk, milyen Magyarországot szeretnének a mostani rendszer helyett.

Nem kötelező, de az egyes programoknak természetesen lehetne valami közös minimuma, bár az efféle minimumtól dőreség tömeges lelkesítő hatást várni.

Akár lesz közös pozitív program, akár nem, a pártok már most kénytelenek elgondolkodni valamilyen programon. Újságírósan ezt „szellemi pezsgésnek” is nevezhetnénk. Úgyhogy (bő) másfél évvel a választások előtt el is kezdhetjük elemezni, mit akar az ellenzék együtt és pártonként, amiből legalább annyi kiderül, hogyan látják egyáltalán a magyar valóságot. Nekik sürgős volt a 2022-re szóló tervek nyilvánosságra hozása; ez azt jelenti, hogy mi meg ráérünk boncolgatni és értékelni őket egy laza sorozatban.

Kezdjük az alapok alapjával: mit is akar megdönteni az ellenzék? A parlamenti választás a kormánypárt(ok) cseréjére alkalmas (Magyarországon épp arra elég kevéssé), de nyilvánvaló, hogy mára olyan rendszer épült ki, aminek a megváltoztatásához az egyszerű kormányváltás nem elég. A rendszer értelmezése, leírása tehát szorosan összefügg a pozitív programmal: mit akarnak tenni a pártok a feltételes választási győzelem után. (És itt tegyük zárójelbe az esélyeket.)

Szerintem az ellenzék zöme (mindig oda kell írnom: tisztelet a kivételnek) tévedésben van a rendszer lényege felől. Kezdjük a sorozatot ezzel, pontosabban: egy fontos írással, ami ugyan két évnél is régebben jelent meg, de mostanában egyre többször kerül szóra: Filippov Gábor A hibrid ellenforradalom kora című cikkével, amit a hazai balközépen azóta is már-már osztatlan elismerés övez.

Eszerint Magyarországon „hibrid” rendszer működik, ami – bővebben – nevezhető „a demokratikus intézmények és az antidemokratikus hatalomgyakorlás vegyülékének, átmenetnek a demokrácia és a tiszta diktatúra között”. Máshonnan nézve: „versengő autoriter rezsim”, ahol vannak ugyan szabad választások, de nem tisztességesek, mert „az elvileg semleges állami intézmények pártos megszállása, a diszkriminatív jogalkalmazás, az állami forrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés és hatalom médiatúlsúlya olyan mértékben torzítja a demokratikus versenyt, hogy a voltaképpeni választási csalás vagy a nyílt állami erőszak feleslegessé válik”.

A szerző kétségtelen érdeme, hogy túllép „demokrácia ez, vagy diktatúra?” elnagyolt és sok gúnyolódásra módot adó dilemmáján. (Ha demokrácia van, akkor mi kifogás lehet az ellen, hogy a többség akarata érvényesül? Ha pedig diktatúra, akkor hogyhogy szabadlábon az ellenzék, és mért tetszik indulni a választáson?) – de a kézikönyvi formula megint csak nem alkalmazható hibátlanul a magyar helyzetre, és ez az értelmezési hiba vagy pontatlanság majdnem az egész ellenzékre, legalábbis annak balközép, azaz többé-kevésbé liberális részére jellemző. (Jobbközép ellenzék nagyon halvány nyomokban van.)

A félreértés abban a tételben gyökerezik, amit Filippov így foglal össze: „A demokrácia akkor is szükségszerűen liberális, amikor ultrakonzervatív vagy szocialista pártok vannak kormányon, hiszen az alkotmányosságra, a hatalmi ágak elválasztására, az emberi és polgári jogok széles körű biztosítására épül.” Modern társadalmakban a demokrácia szerkezete olyan, hogy az illiberális demokrácia létezése kizárható.

Holott az illiberális demokrácia fogalmát talán legnagyobb hatással kifejtő Fareed Zakaria nagyon világosan elkülöníti a demokráciát a liberális berendezkedéstől. Ez két különböző történelmi képződmény.

Van liberális berendezkedés demokrácia nélkül – itt az indiai muszlim származású Zakaria főleg a Brit Birodalom örökségére utal, de ilyen volt az Osztrák-Magyar Monarchia s azon belül még inkább az 1867 utáni, 1918 előtti Magyarország, és van a liberális eszmék ellenében kormányzott demokrácia – erre Zakaria 1997-ben a mečiari Szlovákiát is felhozza példának, ahol a következő évben éppenséggel bebizonyosodott, hogy nem fölösleges és az ellenzék számára nem reménytelen a választás. Illiberális a kormányzás, azaz a végrehajtó hatalom, de nem lejt annyira a játéktér, azaz a teljes politikai intézményrendszer

A tévedést – ami, mondom, nem egy felkészült és lelkiismeretes politikatudós sajátja, hanem az ellenzék túlontúl nagy részére jellemző – két szövegrész tükrözi a legjobban; ha nem lenne képzavar, azt mondanám, a legtömörebben.

Az egyik: „az elvileg semleges állami intézmények pártos megszállása, a diszkriminatív jogalkalmazás, az állami forrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés és hatalom médiatúlsúlya […] torzítja a demokratikus versenyt”. Bár a nyugat-európai és főként amerikai tankönyvekben nincs benne, Magyarországon minden kormányzati beavatkozás nélkül az 1989-ben sajátos, sőt egyedi körülmények között létrejött alkotmányos politikai intézményrendszer maga torzítja a demokratikus versenyt, és nem véletlenül mondtam 1989-et: ez így volt már 2010 előtt is.

Önmagában a kétharmados törvények rendszerének és az aránytalan választási rendszernek a kölcsönhatása is mélyen demokrácia- (nem liberalizmus-)ellenes, de kóros mértékben hiányoznak a tényleges fékek és ellensúlyok is. Ezt nagyon egyszerűen észre lehet venni, ha valaki, nem itt felnővén, nem a magyarországit tartja normális állapotnak. Erdélyi barátom például döbbenten észelte, hogy nincs kétkamarás parlament, és az elnököt sem közvetlenül választják; hozzátehetném azt, amit kevesen gondolnak végig: hogy normatív bevételek híján a helyi önkormányzatok ki vannak szolgáltatva a központi kormánynak. Mintha arra hivatott bölcsek módszeresen gondoskodtak volna, hogy a központi végrehajtó hatalomnak ne legyen választásokkal legitimált tényleges ellensúlya.

Kevés jele van, hogy az ellenzék ebből bármit látna, vagy bármit ki akarna javítani.

A másik: „a demokrácia […] az emberi és polgári jogok széles körű biztosítására épül”. Nos, ha „széles körű”, abba minden belefér. Zakaria elég szűkre szabja a liberális berendezkedés alkotóelemeinek összetételét, arra, ami az angolszász (a szűkszavú amerikai és a nem kartális brit) alkotmányossághoz és jogrendszerhez elengedhetetlenül hozzátartozik: a joguralomra (nem „jogállamiságra”), a hatalmi ágak szétválasztására, a szólás-, gyülekezési, vallásszabadságra, a tulajdon védelmére, a szerződések szentségére.

Ahol szélesedik a kör, ott lehet, hogy teljesebb a szubsztantív (tartalmi) módon felfogott demokrácia, de nem biztos, hogy erősödik a liberalizmus. Az olyan kijelentések, amik azzal kezdődnek, hogy „nincs demokrácia ott, ahol” (s itt valami társadalmi baj vagy igazságtalanság megjelölése következik) vég nélkül bővíthetők, s a liberális demokrácia fogalmának nem ismeretéről tanúskodnak.

Innen folytatjuk.

Címkék: ellenzék