Rambo V: Utolsó vér – Isten óvjon minket Rambo haragjától!
Tizenegy év után visszatért gyerekkori kedvenc egyszemélyes hadseregünk, hogy még egyszer jól megaprítson néhány rosszfiút. Bár Sylvester Stallone feje felett elszállt az idő, és talán már hagyni kellett volna, hadd pihenjen legismertebb karaktere, azért mégis csak sikerült valamit visszahozni régi hírnevéből. Megnéztük a Rambo V: Utolsó vér című filmet.
Az ereje teljében lévő akcióhős a 80-as években volt igazán megállíthatatlan, amikor is hat év alatt három Rambo-film került a palettára, majd 2008-ban jött a John Rambo, amely akár a széria lezárórészének is beillett volna. Most megérkezett az Utolsó vér, amely bár nem hozta az elvárt szintet, mégis egy tisztességes akciómozinak tudható be.
Rambo a harcoktól visszavonultan él egy farmon házvezetőnőjével és annak unokájával. Egy nap a lány, Gabrielle mexikói emberkereskedők markába kerül, hősünkben pedig felébred a szunnyadó oroszlán...
A sztori így elsőre nem tűnik egy nagy durranásnak, de ha jobban visszagondolunk, az előző Rambo-filmek is inkább a mérhetetlen akciózásokról és pusztításokról voltak híresek, mintsem a történeteikről, mondanivalójukról.
Aki a 80-as évekbeli tömény akcióorgiára számít az Utolsó vértől, annak csalódnia kell. A film annyiban más az eddigieknél, hogy a lassabb felvezetést követően ezúttal nem csap bele egyből a lecsóba, és tulajdonképpen az utolsó harmadára pörög fel igazán, akkor azonban vérből és brutalitásból nem szenved hiányt. Különösen a finálé tartogat egy zsáknyi bűnös élvezetet válogatott emberölési módszerek képében. Egy-egy ilyen jelenet láttán akaratlanul is elgondolkodhatunk rajta, hogy bizony a valóságban sem lenne jó ötlet ujjat húzni Rambóval.
Az elődökhöz képest a film lényegesen több drámával szuperál, ami természetesen az akció rovására megy. A címszereplő merengései és rövid, de velős monológjai ugyan nem igen passzolnak a Rambo-féle ízvilágba, de ha jobban belegondolunk, egy háborúkban megcsömörlött veteránról van szó, aki már megélt egy s mást, és csak békében szeretne élni, de a múltja máig kísérti. Éppen ezért nem feltétlenül igaz, hogy a több dráma és kevesebb akció rosszat tett a filmnek, hiszen ellenkező esetben a karakter könnyen önmaga paródiájává vált volna.
Viszont ahhoz, hogy az Utolsó vér méltó lezárása legyen egy közel 40 éve húzódó szériának, túlságosan keveset mond. A filmnek nincs olyan pillanata, amikor a néző átérezné ennek súlyát; egyedüliként a stáblistás montázst sorolhatnánk ide, amely remekül összefoglalja mindenki kedvenc hősének legemlékezetesebb pillanatait.
Negatívumként talán az olykor ordítóan röhejes logikai bakikat említhetnénk meg (az átjáróházként működő amerikai-mexikói határ; a rosszfiúk, akik sehogy sem akarnak elfogyni), de ha ezektől eltekintünk, akkor máris nem tűnik olyan borúsnak a helyzet.
Akárhogy is fáj, bizony Sylvester Stallone is megöregedett, de azért így is vérprofin hozta a megfáradt veterán karakterét. Szintén dicséretet érdemel Sergio Peris-Mencheta és Óscar Jaenada, akinek köszönhetően az eddigieknél végre karakteresebb főgonoszokat láthattunk.
Egy szó mint száz, Rambo búcsúztatása nem úgy sült el, ahogy azt megérdemelte volna, de ettől függetlenül egyáltalán nem lehet rossz szavunk az Utolsó vérre. Azok talán felemás szájízzel fogadják a filmet, akik előzetesen pörgő akcióra számítottak, de az elkötelezett Rambo-rajongók és a zsáner kedvelői számára mindenképp ajánlott darabnak számít.
(tt)
