Reflexív irányítás
Alexander De Croo belga miniszterelnököt – ahogy nem egy európai parlamenti képviselőt is – felháborította a magyar pedofiltörvény még további módosításokkal elfogadott módosítása, mely a pedofíliát a homoszexualitással és „a születési nem megváltoztatásával” mossa össze. „Homofóbiának nincs helye az Európai Unióban” – mondja De Croo. S azt is leszögezi:
„Az EU nem bankautomata, amiből ki lehet venni a pénzt, aztán nem igazodni a szabályokhoz. Az EU egyértelmű szabályokat betartó klub, ezért lenniük kell olyan mechanizmusoknak, amelyek rákényszerítik a tagjait bizonyos szabályok betartására.” Vagyis a törvénymódosítás miatt szankciókat kell alkalmazni Magyarországgal szemben.
A magyar olvasónak nyilván ismerős ez a bankautomatás érv (más, közhasználatú metaforával: „az unió nem fejőstehén”), de az is, hogy az ilyen kemény szavaknak mennyi a foganatja. Legutóbb a hétéves költségvetés elfogadásakor bizonyosodott be, az az EU-ból hiányzik az akarat és – valójában – a képesség arra, hogy pénzvisszatartással befolyásolja az egyes tagállamok belpolitikáját.
Amin fennakadhatnánk, az az arányosság vagy annak a hiánya. Amióta Orbán Viktor áll a hatalom csúcsán Magyarországon, felszámolta a liberális képviseleti demokráciát; valóságos családjának, illetve fogadott politikai családjának szolgálatába állította a nemzetgazdaságot és ezek érdekében használja föl az uniós adófizetők pénzét; titkos szerződésekkel az orosz tekintélyuralmi rendszer és a kínai kommunista diktatúra adósává és kliensévé tette az országot ismeretlen ellenszolgáltatás fejében. Az ember az remélné, hogy ennek sincs helye az unióban.
A belga miniszterelnök és a baloldali EP-képviselők szemszögéből azonban egy olyan ügyben – a különböző szexuális orientációjú emberek egyenlő méltóságának ügyében – lépte át tűrhetetlen módon a határt, ami néhány évtizede még a liberális demokráciákban sem volt politikai kérdés. Új fejlemény. Ez ad okot rá, nem más, hogy az európai szabályokra és értékekre hivatkozzanak.
Másképp fogalmazva: nem az a liberális demokrácia kritériuma, hogy foglalkoznak-e az eltérő szexuális orientációval az iskolában, még csak nem is az, hogy törvényes-e a melegházasság, hanem hogy a szabadon és tisztességesen megválasztott parlament (ha az) nem ezek tiltásával vagy cenzúrázásával foglalkozik, hanem (többségében) a demokrácia és a liberális berendezkedés védelmével a belső és külső nem demokratikus erőkkel szemben.
Nem gondolom, hogy az európai értelemben igazoltan liberális (a liberális pártszövetséghez tartozó) belga politikus ne tudná, melyek az újkori Nyugat legelismertebb politikai alapelvei; de az feltehető, hogy mivel viszonylag újonc a nemzetközi politikában, egyszerűen nincsenek értesülései arról (vagy nem jut eszébe, nem tartotta fontosnak megjegyezni a hírfoszlányokat), hogy az illiberális nemdemokrácia magyar kormányzata milyen mértékben hány fittyet ezeknek az alapelveknek, sőt mekkora hévvel folytat kampányt ellenük. Az első, ami eljutott a politikai tudatáig, a homofób szellemű törvénymódosítás volt, mostantól egy ideig ez fog Orbántól eszébe jutni.
De lehet, hogy éppen ez volt a cél. Az európai demokrata politikusokhoz eleve kevés és szűrt információ jut el Magyarországról. Ez újabb torzító szűrő lenne: az LMBTQ közösség megkülönböztetése, támadása, közvetett vagy közvetlen rágalmazása a XXI. században felháborító nagyszámú ép erkölcsi érzékű megfigyelőnek; de inkább ezt jegyezzék meg Magyarországról, semmint azt, hogy nincs demokrácia, nincs liberális berendezkedés, nincs gazdasági szabadság és eljátsszák a szuverenitást.
Párhuzamos ez a hazai (vissza)hatással. Természetesen a gyűlöletszint fenntartása is cél, „egyenesben” – vannak vadonatúj történeteim arról, milyen inzultusok érik elvileg politikamentes közegben olyan barátaimat, ismerőseimet, akik kiállnak a megtámadottak mellett. Orbán különben is megmondta, hogy a három fő veszély: a járványok, a „népvándorlás” és Gyurcsány, ezek megbízható propaganda-ütőkártyák, függetlenül valóságtartalmuktól, és kiegészítheti őket egy szintén kipróbált negyedik. Gyomorforgató, de nincs benne semmi meglepő. Van azonban közvetett hatás is.
Vajon milyen változás, milyen rendkívül körülmény indokolta, hogy a pedofil bűncselekményekről szóló paragrafusok végiggondolt és indokolható szigorítása után két héttel a törvényalkotási bizottság megbélyegezzen egy teljes embercsoportot, amelyiknek szexuális orientációjából ugyanúgy nem következik a bűnözés, mint a straight emberekéből? Hogy egy olyan problémát, amiről a választópolgárok 90+ százaléka még csak nem is hallott, a kiskorúak nemváltoztatásának engedélyezési folyamatát, az elborzasztás céljával torzítva központi politikai témává emeljen?
Nos, semmi a gyakorlatban. A kommunikációs hadszíntéren viszont a választásra készülő ellenzék – a kormány számára váratlanul – kapott három témát, amit kihasználhatna, ha volna képessége rá: Szájer József ereszcsatornás lebukását, ami rávilágított (-hatott volna) az egész kereszténycsalád-védelem elemi hamisságára; a világ- és főleg európai viszonylatban tragikus járványhelyzetet; végül a Fudan ügyét, ami különben csak egy újabb fejezet, mondjuk úgy finoman, a szuverenitás és a Nyugathoz kötődés 2013 óta zajló feladásában.
Teljesen logikus lenne, ha az uralmi elit apparátusa ezt a számára valóságos, de még nem túl intenzív veszélyt – akármilyen kevésre becsüli az ellenzéki pártokat és politikusokat – azzal védi ki, még mielőtt kibontakozhatna, hogy leköti az ellenzék idulati energiáit.
Egy bizonyos kulturális és erkölcsi szint fölött nem lehet nem felháborodni a mások méltatlan megtámadásán, rágalmazásán, a démonizáláson. Kiváló és becsületes értelmiségiek nyilvánítják ki, hogy a saját nemükhöz vonzódó alkotók nélkül civilizációnk és kultúránk nem volna az, ami; s versengve sorolják a múlt nagy meleg személyiségeit. Mintha Orbánék genetikusan műveletlenebbek volnának, mintha szükségük volna erre az információra, és mintha érdekelné őket.
Nem, őket az érdekli, hogy az ellenzéki publikum addig sem jön rá, mekkora hazugság az „Isten, nemzet, család”-propaganda; nem beszél a harmincezer halottról; sem a Fudanról meg a kínai (és orosz) eladósodásról, a magyar politika áruba bocsátásáról.
Az Oroszországról szóló katonai (és titkosszolgálati témájú) irodalomban sokat taglalják a reflexív irányítás fogalmát (reflekszivnoje upravlenyije, angol szövegekben reflexive control). Ennek a szovjet időkben kidolgozott módszernek az a lényege, hogy az ellenséget szelektált, avagy összességükben torzított információkkal úgy befolyásolják, hogy maga hozza meg az innenső oldal számára kedvező döntéseket, még ha ő van is túlerőben vagy helyzeti fölényben.
Pontosan ez történik a pedofiltörvény módosítása körül. Csak az ellenség itt a hazai ellenzék és az Európai Unió. A cél nem egyszerűen a „figyelemelterelés”, hanem az orbáni elitnek kedvező magatartás előidézése: a másik oldal reagáló képességét csak rontja, hogy megerősödik erkölcsi és kulturális fölénytudatában, miközben egyszerűen nem hajlandó beismerni magának, hogy manipulálható.
Utólagos megjegyzés 1.: Nem a civileket akarom megbántani. A hétköznapi választópolgár, a civil aktivista, a közéleti entellektüel helyesen teszi, ha felháborodik azon, ami felháborító. Lásd a publicista Bálint György mottóját. Engem viszont az háborít fel, ha politikusok, akiknek szakmájuk a politika, összeesküvés-elméletként söpörnek le bevett és agyonelemzett stratégiákat, azaz nem hajlandók tudomásul venni, mi az a játszma, aminek résztvevői. És mindentudónak hívén magukat a legcsekélyebb fáradságot sem veszik, hogy a harsányabb napi híreken túl megismerjék a posztkommunista térség valóságos politikai mechanizmusait.
Utólagos megjegyzés 2.: Nem azt akarom mondani, hogy mindez Orbánéknál direkt orosz hatás. Azt régóta lehet tudni, hogy a cseh Zemannak van egy Nejedlýje; a mi főnökségünk ennél okosabb vagy óvatosabb. De körülötte sok (volt) az olyan vén és tanácsadó, aki a szovjet politikai kultúrában nevelkedett. Ez is a regionális valósághoz tartozik. Az ellenzék a saját esélyeit rontja, ha nem számol a hagyománnyal.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.