Régi jó hetvenes évek
Az ötlet olyan, mintha a vonalas telefon korában rekedt ávósok dolgozták volna ki. Ezt a „minthá”-t később még finomítom.
A magyar kormány azt tervezi (tervezte), hogy akár kétéves szabadságvesztéssel is büntethető lenne, aki „az információs társadalommal összefüggő olyan szolgáltatást vesz igénybe”, amely a felhasználók között „titkosított kommunikációt biztosít”. Ha pedig a szolgáltató nem árulja el az ügyfél azonosító adatait és a regisztrációhoz használt IP-címét is, azért is két év sitt járhat. Mindezt a terrorveszélyre hivatkozva.
Két év fogház titkosításért, és ugyanennyi az adatokat ki nem adó szolgáltatónak – a mélységes gonoszságon kívül ez az ötlet olyan sokrétűen és elképesztően hülye, hogy ha a totális képtelenségének csupán egy elemét választanám ki (például ezt az apróságot), akkor engem nevezne dilettánsnak az, akik valamennyire is ért hozzá.
Ha pedig kimerítően részletezném mindet, akkor ez egy másik cikk volna, mint amit írni akarok.
Úgyhogy fordítva kérdezek. Nem azt, hogy az ötlet atyjai mi mindent nem tudnak a világról. Hanem azt, hogy mit tudnak. Pontosabban: mit képzelnek.
A terrorellenes csomag egészéből ítélve azt képzelik, hogy Magyarország kommunikációs szempontból elválasztható a külvilágtól. Hogy a határokon belüli és a határokon át zajló adatforgalmat a meglévő technikai eszközeikkel és humán kapacitásukkal ellenőrizni tudják. Ehhez a tiszta helyzethez képest zavaró tényező, hogy az informatikával és kommunikációval magáncégek foglalkoznak, amelyek erkölcstelen nyereségvágyból akadályokat gördítenek az ellenőrzés útjába. Az akadályok elhárításának módja a büntetőjogi tiltás, mi más lehetne?
