Régi jó hetvenes évek

A magyar kormány azt tervezi (tervezte), hogy akár kétéves szabadságvesztéssel is büntethető lenne, aki „az információs társadalommal összefüggő olyan szolgáltatást vesz igénybe”, amely a felhasználók között „titkosított kommunikációt biztosít”. Ha pedig a szolgáltató nem árulja el az ügyfél azonosító adatait és a regisztrációhoz használt IP-címét is, azért is két év sitt járhat. Mindezt a terrorveszélyre hivatkozva.

Két év fogház titkosításért, és ugyanennyi az adatokat ki nem adó szolgáltatónak – a mélységes gonoszságon kívül ez az ötlet olyan sokrétűen és elképesztően hülye, hogy ha a totális képtelenségének csupán egy elemét választanám ki (például ezt az apróságot), akkor engem nevezne dilettánsnak az, akik valamennyire is ért hozzá.

Ha pedig kimerítően részletezném mindet, akkor ez egy másik cikk volna, mint amit írni akarok.

Úgyhogy fordítva kérdezek. Nem azt, hogy az ötlet atyjai mi mindent nem tudnak a világról. Hanem azt, hogy mit tudnak. Pontosabban: mit képzelnek.

A terrorellenes csomag egészéből ítélve azt képzelik, hogy Magyarország kommunikációs szempontból elválasztható a külvilágtól. Hogy a határokon belüli és a határokon át zajló adatforgalmat a meglévő technikai eszközeikkel és humán kapacitásukkal ellenőrizni tudják. Ehhez a tiszta helyzethez képest zavaró tényező, hogy az informatikával és kommunikációval magáncégek foglalkoznak, amelyek erkölcstelen nyereségvágyból akadályokat gördítenek az ellenőrzés útjába. Az akadályok elhárításának módja a büntetőjogi tiltás, mi más lehetne?

Azt képzelik továbbá, hogy ha ilyen ellenerők nem dolgoznának, képesek lennének az esetleges terroristák kommunikációjának belföldi észlelésére, majd a szándék lefülelése után elég idejük és képességük maradna ahhoz, hogy hathatósan közbelépjenek.

Szóval az ötlet olyan, mintha a vonalas telefon korában rekedt ávósok dolgozták volna ki. Ezt a „minthá”-t később még finomítom.

A dermesztő az, hogy a terrorellenes csomag az ellenzéki frakcióknak is tetszik, és ha bizonyos extrém részleteit kihagyják, készek megszavazni (a két évet a hírek szerint sikerült lealkudni; lehet, hogy ez is a szokásos csali volt a Fidesz-kormányzat részéről, azaz kamu, eldobható alkutétel, hogy a lényeget elfogadtassák).

Azzal, hogy dermesztő, persze túloztam. Engem ugyan nem dermesztett meg, a bárányvakságnak egyik fő alkotóeleme, hogy az egyetemes kormányzati hozzá nem értés észleléséhez az ellenzéknek nincsenek műszerei. Hivatásos ellenzéki politikusaink zöme sok mindenen felháborodik, ezen nem. Az MSZP-t hagyjuk. Azt pedig legföljebb furcsának mondhatnánk, hogy az LMP-nek, noha az egyedüli párt, amelyik következetesen követeli a kommunista állambiztonsági szervezet dossziéinak nyilvánosságát, ennyire nem áll össze, hogy miért is volna rá szükség, de igazából nem furcsa.

A titkosítás körüli felzúdulásban keveset beszéltek a csomag egy másik eleméről: a Terrorelhárítási Információs és Bűnügyi Elemzőközpont (TIBEK) létrehozásáról. Ez nem folytatna információszerző munkát, hanem begyűjtené, értékelné és elemezné a titkosszolgálatokhoz befolyó adatokat, és ha kell, kijelölné a titkosszolgálatok feladatait.
Mi ezzel a baj? Elvileg, egy ideális világegyetemben semmi. Abban az országban, ahol a legtöbb és legfejlettebb titkosszolgálat működik (úgy, hogy külön-külön szereznek is, elemeznek-értékelnek is információt), mármint az Egyesült Államokban, lett már katasztrófa az összehangoltság hiányából. Magyarországon, ahol a szolgálatok anyagilag, technikailag, szervezetileg és felkészültségben gyengék, az erők egyesítésének lehetne némi haszna, függetlenül a terrorveszély valóságos mértékétől. A kormányzat úgyis imád központosítani (lásd: KLIK), ha ennek egy központi elemző-értékelő iroda létrehozása lenne a formája, csak tessék.

De ha megnézzük az indokolást, nagyobb a baj.

Láttuk, hogy az ötlet kidolgozója totalitárius diktatúrába és a vonalas telefon korszakába képzeli magát. Az ellenzék nagy részének meg ez nem tűnik fel. És mivel indokolja a TIBEK létrehozását Tasnádi László, a Belügyminisztérium rendészeti államtitkára? Idézem a Népszabadság tudósítását, ami szintén nem tűnt fel az ellenzéknek:

A ’70-es években jobb volt a nyomozóhatóságok és a titkosszolgálatok koordinációja, mint napjainkban. Nem azért, mert akkor mind egy minisztérium, a belügy alá tartoztak, most meg három minisztert szolgálnak. Hanem mert akkoriban még létezett egy olyan központi nyilvántartás, amelyhez mindenki hozzáférhetett.

Elemezzük! Kicsi, de árulkodó pontatlanság, hogy az 1970-es években sem csak a Belügyminisztérium alá tartoztak titkosszolgálatok és nyomozó hatóságok, ma viszont nem „három minisztérium”, hanem a Belügy-, Honvédelmi, Nemzetgazdasági Minisztérium plusz a Miniszterelnökség alá tartoznak.

Tasnádi számára a visszaállítandó alapállapot a hetvenes években volt, amikor ő megkezdte karrierjét a kommunista diktatúra belügyminisztériumában, és amikor csakugyan a rendőrség is (benne a nyomozó hatóság Pintér Sándor nevű munkatársával, ma belügyminiszter) és a „civil” állambiztonság is egyazon szervezet kebelében működött.

Akik nem ismerik a témát, vagy nem akarják ismerni, szívesen érvelnek azzal, hogy Kádár-korban más volt a rendőrség, és már az állambiztonság (az ÁVH folytatása), de nem, Magyarországon történetesen nem váltak külön. Tasnádi László például a III/II-es (kémelhárítással foglalkozó) csoportfőnökség tisztje volt úgy hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányságon dolgozott.

A széttagoltság azonban a NER saját műve. 2010-ig Magyarországon is úgy volt, mint a hasonló helyzetű országokban. Volt a rendőrség (2004-től a magyar FBI-nak is tekintett Nemzeti Nyomozóirodával, s tőle demokratikusan elkülönítve működtek voltak a polgári, valamint a katonai szolgálatok.

Amikor 2010-ben Orbán Viktor ismét Pintér Sándort tette meg belügyminiszternek, aki egyszersmind a nemzetbiztonságért is felelt (visszatértek a hetvenes évek, minden rendben), kritikusabb kormánypártiak is értetlenkedtek, de az ellenzéket különösebben nem izgatta. Ugyanez történt 2014-ben, amikor Tasnádi lett a rendészeti államtitkár. A döntések hátterét – akár egyetértett vele, akár nem – senki sem firtatta, Magyarországon tudomásul veszik, hogy a háttér ilyen ügyekben nem tartozik még a hivatásos politikusokra sem.

Közben Orbán 2010-ben létrehozott egy teljesen új titkosszolgálatot az eddigiek mellé Terrorelhárítási Központ néven, de lényegében titkosszolgálati szakemberek nélkül. A hivatásos politikusok közül, beleértve az ellenzékieket, igazából senkit sem érdekelt, hogy minek. Ezzel kezdődött a töredezés a hetvenes évek pár pillanatra visszahozott „aranyidejéhez” képest.

Hallani lehetett Kövér László és Pintér ellentétéről, de senkit sem érdekelt, hogy milyen érdekek, erők vannak mögötte, vagy akit érdekelt, az belenyugodott, hogy nem lehet megtudni (esetleg nem lehet beszélni róla). A töredezés folytatódott: az 1945 utáni rendszerrel szakítva a civil hírszerzést különválasztották a nemzetbiztonságtól, ettől fogva Lázár János (Miniszterelnökség) felügyelte. Az ellenzéket nem izgatta.

2014 májusában kiszűrődött, szinte jajkiáltásszerűen, hogy a magyar informatikai elhárítás (aminek, ugye, a terroristákkal szemben is talpon kellene lennie) mennyire rosszul finanszírozott s emiatt mennyire ki van téve az ország idegen titkosszolgálatok behatolásának (nevesítették az oroszt is). Az ellenzéket nem izgatta. Az ellenzéki frakciók készségesen elfogadják azt az információt, amit nemzetbiztonsági – s így terrorfenyegetettségi – ügyekben a valóságos viszonyaikról semmit el nem áruló, viszont a hetvenes éveket visszakívánó nemzetbiztonsági felelősök a szájukba csócsálnak. Nyilván abban a hitben fogadják el, hogy ezek a szakemberek, és biztosan értenek a dolgukhoz. Föl nem ködlik bennük, hogy a szakmai tudás bizonyítékául felhozott hetvenes években az a kiváló összehangoltság a mostani szövetségeseink ellen irányult. A III-as főcsoportfőnökség terrorizmussal szembeni viszonyára ellenben nem az elhárítás volt a jellemző, hanem a tehetetlenség (közismert és Európa-szerte hajhászott palesztin terroristákkal szemben az volt az „intézkedés”, hogy megfigyelték őket a hotelszobájukban, majd rábeszélték őket, hogy szíveskedjenek elhagyni az országot Jugoszlávia felé), vagy éppen a pártolás (Carlos, a Sakál több mint kétéves rózsadombi dekkoltatása). Nem a legjobb hivatkozási alap.

Most is az ősbűnhöz jutunk vissza. Hogy a magukat demokratának valló magyarok naivitásból, önámításból mindig is másodlagosnak vagy legföljebb erkölcsi – és nem hatalmi – kérdésnek tartották az állambiztonsági múlt feltárását. Így a mai ellenzék részben olyanokból áll, akik ennek az elmulasztásában, az állambiztonságiak és üzletfeleik demokráciába való beépülésének leplezésében cinkosok voltak. Részben – a nemzedékváltással – olyanokból, akik ennek a bűnnek az előnyeit élvezik, vagy akik már a tudatlanságba szocializálódtak. Nem akarják tudni, tehát nem tudják, vagy fogalmuk sincs, tehát nem akarják tudni, miben élnek.

Hogy ebből a csávából a mostani politkai kaszt helyett ki mentheti ki az országot, azt meg én nem tudom.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.