Reményünk nem lehet

Széky János | 2022. október 28. - 20:45 | Vélemény

Károlyi Mihály, az ellenzék vezére azt mondta 1918. október 16-án a magyar parlamentben: „A háborút elveszítettük. Most az a fontos, hogy a békét ne veszítsük el.”

Reményünk nem lehet
Illusztráció -TASR

Másnap ugyanezt egyetértőleg ismételte meg egy másik gróf, a legtekintélyesebb konzervatív politikus, Tisza István. A hosszú mondatot kihagyások nélkül idézzük: „Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnók az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak.”

Ha összehasonlítjuk a két szöveget, kiderül, hogy Tisza volt a realistább; az eltökélten békepárti Károlyi azt gondolta, vagy azt hirdette, hogy a béke megnyerhető, holott a valóságban az a szabály, hogy a békefeltételeket a győztesek diktálják.

A háborúpártisággal azonosított Tisza felszólalása részben azért is maradt meg jobban a történelmi emlékezetben, mert ezen döbbentek meg jobban, aztán meg nem lehetett úgy elintézni hazaárulásként, mint a Trianonért bűnbakká tett Károlyi szavait. Amiért most idéztem, az a logika: a háborút azért veszítettük el, mert már nem tudjuk megnyerni.

Ha meggondoljuk, a döbbenet önmagában érthetetlen. A vereség tudomásul vételéhez nem kellett kivételesen tájékozottnak lenni, elég lett volna elfogadni a tényeket: A németek a tavaszi offenzívával nem tudták megakadályozni, hogy az amerikaiak hadba lépésével a nyugati fronton az antant javára billenjenek az erőviszonyok. (Mellesleg a támadásban a németeket az is segítette, hogy a független, de befolyásuk alatt álló ukrán államból importálhatták a gabonát.)

Az antant előrenyomulása feltartóztathatatlan volt Nyugat-Európában és a Balkánon, a központi hatalmak közül Bulgária már kilépett a háborúból, az Oszmán Birodalom tűzszünetet kért. És legfőképpen: fegyverszüneti ajánlatra tett javaslatot a Német Császárság diktátori hatalmú katonai vezetője, Ludendorff tábornok is, ugyanő kezdeményezte, máig vitatott okból, a birodalom kormányzásának „parlamentarizálását”. Tisza erről így beszélt: „csak helyeselhetem azt, hogy német szövetségesünkkel együtt a Wilson-féle 14 pont és az azokhoz függesztett ismert pontok alapján ajánlottuk fel a békét ellenségeinknek.” Erre szokták mondani, hogy a vak is látta, mi vár a dualista monarchiára és annak magyar felére.

Az akkori magyar uralmi elit nagy része azonban a vaknál is vakabb volt, és ez az irracionalitás évtizedekig megmaradt az első világháborús vereség után is. Sőt máig tart.

Itt van ez a mostani háború. Az oroszok elveszítették, mert nem tudják megnyerni. Ha valakinek bizonyíték kell: a héják nyomására végrehajtott mozgósítás nem hogy javította volna az a helyzetüket, hanem az agresszorok még területeket is veszítettek.

A polgári célpontok elleni terrortámadásokkal, a háborús és emberiesség elleni bűntettekkel mérhetetlen szenvedést okoznak az ukrán lakosságnak, és erre még hónapokon át képesek lesznek. De ahhoz, hogy a népirtás kategóriájába sorolható eddigi cselekmények – tömeggyilkosságok, tömeges kínzás és nemi erőszak, deportálások, államilag szervezett gyermekrablás – után ezekkel az eszközökkel le is győzzék, fegyverletételre kényszerítsék az ukránokat, olyan, ennél mind súlyosabb, totális történelmi bűnt kellene elkövetniük, amit a külvilág belátható ideig nem bocsátana meg a Putyin-rezsimnek, és ezért egész Oroszország történelmi távlatban bűnhődne.

Ennek tudomásul vételéhez nem kell kivételesen tájéjozottnak lenni, elég elfogadni a tényeket. A gyengébbek kedvéért: az orosz hadsereg 2400 kilométer hosszú frontvonalon támadt 190 000 katonával, ebből – független orosz becslések szerint – eddig 90 000 esett el vagy vált harcképtelenné. A mostani mozgósítás a veszteségeket pótolhatja gyengébb élőerővel. A fegyverzet elavult, ami modern, gyorsan elhasználódik és fogy, az infrastruktúra pusztítása nem menne a fejlett technikájú iráni terroripar kamikáze drónjai nélkül, miközben az orosz technológia a világ élvonala mögött kullog, és a szankciók miatt reménye sincs arra, hogy lépést tartson.

A gazdaság egésze – a rubelárfolyamtól függően – a világ dollárban számított GDP-je 1,5–3 százalékának előállítására képes, ennek nagy része is a szénhidrogénekből származik, amiket most egyre kevésbé tudnak eladni.

Ismeretes: Lajos Iván pécsi jogász 1939 júniusában egy hamar bevont sikerkönyvben előre jelezte, hogy ha a németek háborút indítanak, akkor elveszítik. Elindították, iszonyú pusztítás és szenvedést okoztak, majd elveszítették. Most Timothy Snyder említi a Yale-en tartott Ukrajna-történeti előadás-sorozatában, hogy az orosz reformok, illetve forradalmak (1861, 1905, 1917) háborús vereségeket követtek. Így ironizál: „Ha meg akarjátok reformálni az országotokat, veszítsetek el egy háborút. Ez elég nehezen kivitelezhető terv, mert az ember ritkán mondja, hogy »Gyerünk, veszítsünk el egy háborút. De azért a háború elvesztésének van egy trükkje: meg kell indítani. ” Ezt tette Putyin.

Mindezek után egy, csak egy kormányzat van a fejlett világban, avagy a nyugati világban (EU, NATO, OECD), amelyik meggyőződéssel hirdeti – példa, mint mezőn a fűszál –, hogy ebben a háborúban elkerülhetetlenül az agresszornak kellene győznie, mert ő az erősebb.

Ez persze nem lenne szép dolog, a megoldás a béke, de – az említett kormány szerint – olyan, ahol az arra illetékes valakik kompromisszumot kötnek a tömeggyilkosságok, tömeges kínzások és nemi erőszak, deportálások, államilag szervezett gyermekrablás elkövetőjével. Ilyen eddig tudtommal nem is volt a XX–XXI. századi történelemben. Az elkövető államot legyőzték, vagy pedig/azután kiközösítették vagy megalázták, a főbűnösöket bíróság elé állították. A mai orosz állam nem olyan erős, hogy ezt a győztes kiközösítők oldalán ússza meg.

Egy Szijjártó nevű, akit a külügyminiszter székébe pottyantott a sors, ezt az ellentmondást igyekezett, legalábbis logikailag, feloldani csütörtökön Buenos Airesben, amikor azt fejtegette: „Naiv illúzió, hogy orosz–ukrán tárgyalásokkal véget lehet vetni a háborúnak, a tartós békéhez amerikai–orosz tárgyalásokra van szükség, ehhez viszont fontos lenne, hogy a két ország vezetője találkozzon a G20-csoport közelgő csúcsértekezletén”.

Ez egyfelől gyalázatos sértés a megtámadott Ukrajnával szemben, aminek Szijjártó így a nemzeti létét és szuverenitását nem ismeri el. Másfelől egetverő hülyeség, mert akárhogy alakul az amerikai félidei választások eredménye november 8-án (Orbánék legújabb reménye az, hogy az átalakuló Kongresszus majd jól leállítja az ukránok támogatását), nem várható, hogy a Biden-kormányzat, vagyis a végrehajtó hatalom november 15-én, Bali szigetén máris alkudozni kezd más nevében a mészárossal.

(Az új képviselők januárban veszik fel mandátumukat, és a republikánusok egy része így is megszavazná az év vége előtt Kijivnek szánt 50 milliárdot. Van másfelől egy feltevés, mely szerint Putyin valamiféle befolyási övezetekre osztást képzel el, ahol Ukrajna egy nyugati zónája valamilyen formában a Nyugat védelme alatt állna. Ez azonban csak hipotézis; mivel több aktoron múlik, nem terv, és nem is valamilyen nemzetközi konszenzusból fakad, csupán egy lehetséges orosz elképzelés, már amennyiben létezik.)

Szijjártó tegnapi megnyilatkozása csak random minta a magyar uralmi elit szellemi és erkölcsi minőségéből. Bizonyítékok híján nem írom le feltevésemet, hogy ez a rég hajtogatott ötlet pusztán a butaság és tájékozatlanság, terméke, vagy a magyar kormányemberek ezt a feladatot kapták.

Félreértés ne essék: az, hogy Ukrajna megalázásával párhuzamosan mielőbb tárgyalások útján kell véget kell vetni a háborúnak (Putyinnak időre és nyugalomra van szüksége az erőgyűjtéshez), Ukrajna szuverenitásának tagadása és az a (tév)képzet, hogy a hidegháborús időkhöz hasonlóan csak Washington méltó arra, hogy Moszkvával tárgyaljon, nem valamiféle naivitásmentes realizmus, hanem orosz birodalmi politika. Hogy ez a Szijjártó nevű szájából hangzik el szóról szóra, talán csak véletlen egybeesés, bízzunk benne nyugodtan.

Régebben Magyarországnak voltak olyan konzervatív politikusai, akik szembe tudtak nézni a valósággal, és azt az irányt követték, amit közérdeknek láttak. Tisza Istvánt két héttel a parlamenti beszéd után lelőtték, kapott is szobrot meg teret a mostani rendszerben. Mely rendszernek semmi köze hozzá, nem hogy konzervatív politikusai nincsenek, de politikusai sem, többes számban. Hogy az egyetlen ember, akinek felhatalmazása van politikai döntésekre, milyen érdeket követ, csak sejthetjük.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.