Rendes ember én már nem leszek

Illusztráció (Fotó: Cséfalvay Á. András)

A három legtöbbször használt technika szerinte:

1. a „rohadt hering” (ezt a magyar közéleti nyelvben inkább besározásnak mondják, enyhébb változata a „kabátlopás”), vagyis az, hogy valakiről hamis és botrányos állításokat terjesztenek, amíg be nem szennyeződik, s a rágalom közismert tényként nem kezd működni;
2. a „bődületes hazugság”, vagyis „olyan irtózatos hazugságot kitalálni, hogy bárkinek nehéz legyen elhinni, hogy csak kitaláció”;
3. a doktor Goebbelstől átvett „40 : 60” elv, vagyis 60 százalékban „az ellenség érdekeinek követése”, például igazmondás, a fennmaradó 40-ben tökéletes hazugság. (Megjegyzem, a „nagy hazugság” módszere is goebbelsi találmány.)

Mindhárom módszer ismerős lehet azoknak, akik figyelemmel kísérik a magyarországi kormánypropaganda módszereit. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a magyar propagandavezérek és -talpasok a Lomonoszov Egyetem tananyagát biflázzák be, hanem csak azt, hogy a liberális demokráciát elvető posztkommunista rendszerekben bizonyos technikák módfelett könnyen kézre állnak.

Nemcsak ez a három módszer létezik természetesen. A békésebb honi közegben kényelmesen és eredményesen alkalmazható egy negyedik is, amit „sarokba állításnak” neveznék. Szárazon fogalmazva ez arról szól, hogy a politikus vagy propagandista valamilyen rögtönzött illem-, viselkedési vagy erkölcsi szabályt állít föl, és bejelenti, hogy a kijelölt ellenség ezt a szabályt nem tartja be, tehát rossz ember, a rendesek sorából kiközösítendő kártékony bunkó, a vak is látja.

Ennek az eszköznek a bevetése minősített arcátlanság egy olyan politikai közösségben, amire a rendesség üzemszerű hiánya jellemző, de szó se róla, remekül beválik.

Legutóbb Kovács Zoltán államtitkár, kormányszóvivő adott rá példát egy Facebook-posztban, miszerint:

„A kórházakban gyógyítani kell és nem kamerázni. Az operatív törzs minden nap tájékoztatja a nyilvánosságot. A baloldali portálok ennek ellenére kamuhíreket terjesztenek és lejáratják a magyar egészségügyet. A magyar kórházak és az ott dolgozó orvosok és ápolók emberfeletti munkával kiválóan teljesítenek.

Hagyják őket dolgozni!”

Ezzel huszonnyolc hazai szerkesztőség nyílt levelére válaszolt, ami az első helyen ezt követelte:
„Engedjék be az újságírókat és forgatócsoportokat magyarországi kórházak COVID-osztályaira és az oltópontokra, természetesen úgy, hogy a sajtó munkatársai teljes mértékben tiszteletben tartják az egészségügyi dolgozók és a betegek emberi méltóságát!"

Kovács szóvivő ellenérve tehát az, hogy a szabad média kameráinak jelenléte akadályozza a gyógyítást a kórházakban, és lejáratja a magyar egészségügyet.

Mintha Barak Dávid és Kálmán Norbert videója – a huszonnyolc szerkesztőség levele mint a társadalmi érdeket szolgáló ellenpéldát idézi – bárkit akadályozott volna a gyógyításban, és bárkit lejáratott volna az ott dolgozók közül.

Mit tett Kovács szóvivő? Egyszerű. Kitalált egy eddig és máshol el nem fogadott szabályt azzal a céllal, hogy a megsértőit erkölcsileg és politikailag meg lehessen bélyegezni, bízva abban, hogy elég sokan beveszik a kamut.

(Nem ez az egyedüli cél. A valóságos kórházi állapotok bemutatásának – vagy akár az oltásra várakozó hosszú, sűrű sorok fotózásának tilalma – egyfelől segít elfödni, hogy a kormány rosszul csinált valamit, és az ellenzékre/-ségre kenni a sarat; másfelől általában is segít fenntartani az információs ködöt, amelyben még nagyon okos emberek is könnyen manipulálhatók harcászatilag elhelyezett hírtöredékekkel a félelmükre és – hozzáférhető tények híján – a hétköznapi józan ész gyakran csalóka evidenciáira, végső soron a saját intellektuális hiúságukra apellálva.)

Amúgy a kormány embere okkal bízhatott a kamu bevételében, ez egy ilyen ország. A nyílt levélnek helyt adó Azonnalin megjelent egy reflexió – nem kormányszolga írta, hanem emberi jogokból és alkotmányjogból kiválóan felkészült ügyvéd, a talán szándéktalanul önjellemző Sötétség délben címmel. Kijelenti többek közt, hogy a „magát függetlennek mondó” sajtó „a maga kreálta hangulatok és uralkodó széljárások foglya. A Covid esetében ez a szélsőséges halálkultusz.”

Felvezetésül pedig a következő logikai truvájt olvashatjuk: „Már a kiindulás is rendkívül elkeserítő. Senkiben nem merült fel a 28 szerkesztőségben, hogyha csak a kórházakon belül látszik igazán a koronavírus »életeket veszélyeztető« hatása, de a külvilágban nem, akkor az talán nem is olyan súlyos probléma, mint azt láttatni szeretnék?” Úgy látszik, nem merült fel. Ahogy bennem sem. Ellenkezőleg, köreimben a paraméteres filmre az volt az egyik tipikus visszhang: ha idehaza többen látnák, talán kevesebben hülyéskednének maszk nélkül. Nem merült fel az egészségügyi professzióban sem. Egy szakszervezeti vezető azt mondja:

„Nem gondoljuk, hogy ezzel akadályoznák az a kórházban zajló munkát, sőt, azzal, ha a tudósítások következtében az emberek komolyabban vennék a járványügyi szabályokat, csak segítenék az egészségügyi dolgozókat abban, hogy csökkenjen rajtuk a jelenlegi nyomás.”

Nem az a baj ugyanis, ha újságírók, riporterek – holmi alkalmatlankodó, halálkultuszos muslincák – azt akarják, hogy a nyilvánosság jobban tudja, mi van ebben az országban.

De az sem, akit a kormányzat terjeszt, és amiről a kormányzattól függetlenül túl sokan meg vannak győződve: hogy az állampolgárok nem tartanak be különféle íratlan illem-, viselkedési vagy erkölcsi szabályokat. Például tájékozódni akarnak és szabadon dönteni; rendes ember ilyet nem tesz.

Szerintem ebben az országban a bajok egyik oka éppen, hogy túl kevesen törekszenek maximális informáltságra és szabadságra (ami információelméleti szempontból ugyanaz), viszont túl sokan akarják elhitetni és hajlandók elhinni, hogy akkor lenne minden jó, ha az állampolgárok betartanának különféle íratlan illem-, viselkedési vagy erkölcsi szabályokat, amiket ebben a pillanatban írunk elő nekik.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.