Roma koalíció, újratöltve

Persze mindig vannak hírek arról, hogy „most már tényleg” összeáll valamiféle érdekképviseleti koalíció, és ez alól az idei év sem kivétel. Két az országos szinten gyakorlatilag teljesen súlytalan „roma párt”, a SRK és az SRÚS koalícióját máris bejelentették, de ha őszinték vagyunk magunkhoz, ez a formáció még a harmadik valamiféle aktivitást felmutatni tudó roma erő, a RIS, sőt a többi fantompárt bevonása után sem képviselne semmiféle számottevő erőt.

Mi a baj ezekkel a pártokkal? Legtöbbjük már régóta a színen van, mégsem sikerült soha áttörnie, sőt. Bár helyi szinten, az önkormányzati választásokon mindig befut néhány jelölt valamely roma párt támogatásával, ezek a pártok mégsem igazán jó platformok a tehetséges, roma érdekképviselettel foglalkozó politikusok kibontakozására. Napjaink legsikeresebb roma politikusa, Peter Pollák romaügyi kormánybiztos 2010-ben a Híd, 2012-ben pedig az Egyszerű Emberek listáján próbálkozott a mandátumszerzéssel – utóbb sikeresen –, de a második vonal, azaz az aktivisták és helyi politikusok zöme is „standard” pártokat választ magának az országos szintű tevékenységéhez. A roma pártok nincsenek „beágyazva” a civil szervezetek, külföldi donorok, tudományos intézetek, helyi kezdeményezések által alkotott hálózatba, bár a támogatási rendszert gyakran a szükségesnél is jobban ismerik. A SRK, a RIS és társaik így inkább tűnnek vezetőik ambícióit szolgáló platformnak, mint a roma érdekképviselet szerveinek.

Ráadásul a roma politika Szlovákiában sem tudott úgy tömbösödni, mint például a magyar. Rögtön 1989 után nyilvánvalóvá vált, hogy a roma közösségek esetében hiányzik az a kiterjedt, ambiciózus politikai elit, ami a magyar kisebbség esetében az önszerveződés katalizátora volt. Ráadásul a roma közösségek sokkal kevésbé jelentenek homogén közeget, mint a magyar közösség; anyanyelv, integráltság, hagyománytisztelet területén egymástól radikálisan eltérő csoportok viselik ma az országban a roma megnevezést, miközben magyarnak lenni ma leginkább egy anyanyelvi és kulturális közösséget jelent.

Nagyobb probléma az, hogy mindezek ellenére a roma érdekképviseletet ma nagyon kevés párt vállalja fel. Itt is van egyfajta kontraszt a magyarok helyzetével: 1989 után lehetségesnek tűnt, hogy a magyar politikai képviseleti társulások, szlovák-magyar „kapcsolt áruk” révén valósulhatnak majd meg, mint amilyen az FMK/VPN koalíció volt. Az akkori szlovákiai politika nacionalista fordulatára volt szükség ahhoz, hogy ez végérvényesen az önálló etnikai politizálás irányába mozduljon el. A roma közösség esetében egyik sincs: sem önállóan, sem csatolt platformokként nem működnek releváns roma politikai erők. Sőt, a standard pártok általában félnek a témától, még pontosabban saját nem-roma választóik vélt vagy valós haragjától, antipátiájától. Nagyon jó példája ennek a mostani kormánybiztos pozíciója, akit elvileg a kormánypárt és az ellenzéki Egyszerű Emberek is támogatnak, mindeközben azonban politikai súlya a jelek szerint minimális, az általa bemutatott program még annak lehangolóan csonka formájában sem teljesül, és mindez látszólag keveseket érdekel.

Mi lesz a következő négy évben? A jelek szerint nem sok minden változik majd. Néhány ügyes roma jelölt bejuthat majd a parlamentbe a különböző pártok listáin, és ők képviselhetik majd a roma ügyet – de egész biztosan nem a most bejelentett roma koalíció jelöltjeiről lesz szó. Remélhetőleg a romaügyi kormánybiztos pozícióját egy olyan személy töltheti majd be, akinek nem csak víziója, de elegendő ereje is lesz a politikai akarat létrehozásához, a szükséges intézményi reformok végigcsinálásához és az arra érdemes helyi kezdeményezések támogatásához. Ennél jobbat jelenleg a szlovákiai romák nem remélhetnek, de igazság szerint az elmúlt huszonöt évben még ezt az állapotot is csak nagyon ritkán sikerült elérni.