Romák vesztegzár alatt
Ha arról értesülünk, hogy a karanténba zárt roma telepeken belül nincsenek egymástól elkülönítve a fertőzöttek és a nem fertőzöttek, csak a telepet magát zárták le az állam erőszakszervezetei (szökési kísérletek vannak), miközben egyre több ilyen kerül vesztegzár alá, elönthet minket a hideg veríték, mert ugye evidens, így idő kérdése, hogy mindenki megfertőződjön a szélfútta szalagkerítéseken belül. Először belül…
Tudjuk, hogy drága, de ha egyszer lehetetlen az ilyen telepeken egyes személyeket elkülöníteni – mert lehetetlen a zsúfoltság, a kevés alkalmas objektum és a viselkedési / kulturális szokások miatt is – nem marad más hátra, mint a fertőzötteket és a velük már érintkezőket elvinni, máshol elkülöníteni. És minél tovább halasztjuk, annál költségesebb és munkaigényesebb lesz, mígnem majd azt mondhatjuk, kimerültek a kapacitások.
Persze, a vírus lesz a hibás…
Most akkor gondoljuk végig, vajon egyszerű-e az élete egy átlagos bármilyen etnikumú, nemzetiségű családnak. Nem. Főleg, ha pl. egyes idős tagjaik külön háztartásban, másik városban, de segítségre, ellátásra szorulva élnek. Már egy kétszobás lakásban élő négytagú családnak is szinte megoldhatatlan gond lehet hermetikusan elkülöníteni valakit (hány panellakásban van pl. 2 WC és 2 fürdő?).
Most akkor gondoljuk végig, vajon ha egy 10-15 négyzetméteres, „komfort nélküli”, egyetlen belterű viskóban 3-4 generációból 7-10 fő él (sejthetően nem buliból) együtt, miközben ott kell mosakodni, főzni, élelmiszert és eszközöket tárolni, amiket mindenki megérint naponta többször, ahonnan vízért a kútra, tüzelőért valahová, élelmiszerért (napról napra élnek, alig spájzolnak) ki kell menni napjában többször, akkor hogyan lehet itt karanténközeli körülményeket biztosítani? Sehogyan.
A legjobb akarattal sem. Ráadásul egyes helyeken a viskók egymás hegyén-hátán-oldalán állnak / támaszkodnak…
Ezt a gondot kétféleképpen lehet kezelni. Erőszakkal addig tartja ott az állam a kórházi ellátásra nem szorulókat, amíg mindenki meg nem fertőződik és lesz, ami lesz, ez az ítélet, aki túléli, mázlista. Vagy – természetesen pénzért – szétválogatja és külön helyeken helyezi el a külön helyeken elhelyezendő személyeket. Akiknek minden segítséget megad anyagiakban, higiéniában, sőt – mivel a nagycsaládok szétszakítása komoly konfliktusforrás még békeidőben is, más kultúrákban szintén – lélekápolásban. Igen, megint csak pénzért. Nem a telepi romák adójából, tudjuk, de nem csak az ő érdekükben, hanem az egész társadalmunkért.
Ha a vírus terjedése a telepeken a szegénység igazságtalan adója, büntetése, akkor a telepekre ilyen helyzetekben ráköltendő pénz az az adó, az a büntetés, amelyet a többségi társadalomnak kell kifizetnie (különben más módon lesz kénytelen megfizetni) a romák és nem romák egészsége érdekében.
Tovább megyek, rohadt sok pénzből, de most volna itt az alkalom a viskós telepek megszüntetésére, élhetőbbé építésére, és a kiépültebb, fenntarthatóbb telepek integrálására. Legalábbis az integráció növelésére.
Mert arra még a parlamentben ülő fasiszták se számítsanak, hogy akkor most majd a szalagon belül mindenki elpusztul és megoldódik a romakérdés. A romakérdés csak akkor oldódik meg, ha mindenki meg akarja oldani és nem csak dumálunk, hanem teszünk is érte. Igen, nagyon sok pénzért. Mert ha nem, az még többe fog kerülni.
Ráadásul az ilyen szerencsétlenül kivitelezett intézkedésekkel örökre elveszthetjük egy nagyszámú kisebbség nagy többségbe vagy társadalomba vetett joggal kicsi bizalmát.
Ha nem törődünk mindenkivel egyformán legalább a bajban (miközben „normális” esetben is elítélendő módon hanyagoljuk vagy elnyomjuk a társainkat), akkor a társadalmunk amúgy sem túl nagy összetartó ereje most bizony évtizedekre megroggyanhat.
És jaj annak a társadalomnak. Van rá példa a történelemből.
Amennyiben békeidőben az utóbbi évtizedekben – szintén nem ingyen – a romák segítségével, nélkülözhetetlen egyetértésével, motivált együttműködésével a lehető legnagyobb mértékben megoldottuk volna azt, amit jobb híján rosszul elnevezve romakérdésnek tart az ország, és ha békeidőben az utóbbi évtizedekben – szintén nem ingyen – többet dolgoztunk volna a mélyszegénység felszámolásán (igen, bőven a nem roma lakosság között is), akkor most ezt a költséget és rizikót megspórolhattuk volna. Mert a problémák nem tűnnek el, csak átalakulnak vagy növekednek.
De a mi társadalmunk – valljuk be – a pandémia előtt is többé kevésbé vesztegzár alatt tartotta az önerőből nem boldogulókat.
Nem kellett volna – most láthatjuk. Ez pedig – bár e kérdés ennél bonyolultabb – a többség sara, nem a vírusé, ha tetszik, ha nem.
Persze az állami semmittevésből már most megjósolható, hogy az állam a pénzt sajnálva ismét kihátrál az igazi, legalább középtávú megoldásokból és akárhány beteg vagy halott lesz a szegénységben élők között, minden marad a régiben. (Zárójelben: kábé ez várható az oktatásban, egészségügyben, mezőgazdaságban – mindenütt, ahol egyszerre sok pénz és nagy akarat kombinációja kellene a korrekciókhoz.)
Szóval fel lehet készülni, hogy a szegény ember és a rossz helyre született kisebbség helyzete csak egyfajta társadalmi karanténon belül fog változni. És ennek az odázó, rossz módon spóroló hozzáállásnak böjtje lesz.
