Egy koncert, amire tíz évig vártam

2008. február 2. - 18:58 | Kultúra

Az A terv szerint januárban kétszer is láthattam volna zenei vágyaim netovábbját, az amerikai Smashing Pumpkins-t, ám a budapesti koncertjük „logisztikai nehézségek“ miatt meghiúsult. Sebaj, életbe léphetett a B terv, azaz a bécsi fellépésük tegnapelőtt a Stadhalle-ban. Vigyázat, némi „útbaigazítás“ után, egy kissé elfogult beszámoló következik. VIDEÓ

A Smashing Pumpkins egy alternatív rockzenekar, amely a 90-es évek elején vált ismertté. Egy Billy Corgan nevű (akkor még) srác verbuválta, és olyan meghatározó figurákból állt, mint D’Arcy ( a basszusgitáros lány), James Iha (gitáros) és Jimmy Chamberlain (dobos). Az együttes számlájára írhatók például a Siamese Dream, a Mellon Collie and the Infinite Sadness, vagy az Adore albumok, amelyekkel körbeturnézták a világot, ám 2000-ben mégis feloszlottak. A tagok ezután különféle formációkban, illetve szólóprojektekben is próbálkoztak, de átütő sikert, szerencsére, nem tudtak ezekkel aratni. Valószínűleg a fő dalszerző és frontember Corgan ezért is döntött úgy tavalyelőtt, hogy életre kelti alapbandáját, a Smashing Pumpkins-t. A dolog szépséghibája már csak az volt, hogy az eredeti felállásból Jimmy Chamberlain volt az egyetlen, aki csatlakozott hozzá. Az aktuális albumukat tehát új tagokkal kiegészülve játszották fel és 2007. július 7-én Zeitgeist néven adták ki.

A lemezt propagáló turnéjuk január 31-án Bécsbe ért. Az elvárásaimnál csak az örömöm volt nagyobb, hogy végre láthatom és hallhatom azt a zenekart, amely a legnagyobb hatással volt rám eddigi röpke életem során. Kedvem az sem szegte, hogy egykori példaképem, D’Arcy helyett a piros fodros tüllszoknyás Ginger Reyes „bőgőzött“, Iha helyén pedig a visszafogott Jeff Schroeder gitározott. Új színfoltja az együttesnek még Lisa Harriton, a billentyűs lány, aki többször is „felvezetett“ dalokat, de az est hősei az ízig-vérig sütőtökök: Jimmy Chamberlain és Billy Corgan voltak.

A repertoárnak „best of“ jellege volt, amelyet néhány ritkán játszott dallal bolondítottak meg, ahogy ezt rögtön a nyitódal, a Porcelina of the vast ocean is példázta. Pár régi slágert (Perfect, 1979) akusztikusan, „csendes-ülős“ formában adtak elő, de nem volt hiány dúsan hangszerelt dalokból sem, amelyek közül mindenképpen a Stand inside your love-ot, és a Tonight, tonight-ot emelném ki. Az új albumról előkerült t.k. a tingli- tangli That’s the way (My love is), az antihimnuszként emlegetett United States, és a Tarantula is, amely élőben fantasztikusan szólt, és ezáltal váratlanul az est egyik fénypontjává vált. A másik egyértelműen a Mayonaise című csoda volt, amelyet csak kivételesen játszanak, és persze elhangzott a Today, a Bullet with butterfly wings, az Everlasting Gaze, és a Wound is. Az American Gothic nevű EP-ről a Rose March-csal örvendeztettek meg ; meglepetést számomra az enyhén bugyuta Lily-vel, icipici csalódást a túl gyorsan „lezavart” Ava Adore-ral okoztak.

Az együttes kiegyensúlyozottan játszott – Ginger aranyosan vokálozott, Jimmy erőteljesen dobolt, Billy pedig hozta a klipekből ismert nüanszait: a görnyedt testtartást, teátrális mozdulatokat, ijesztő grimaszokat, és felvette az ezüst pikkelyes hosszú szoknyáját is. És ha éppen nem „üvöltött” (kivillantva szemfogait), vagy „sírt”, akkor mellesleg kifogástalanul énekelt a senkivel össze nem téveszthető hangján. A két és fél órás koncert alatt rendkívül szűkszavú volt, de lerítt róla, hogy teljes mértékben élvezi a szereplést, a zenélést, a visszatérést. A szuggesztív este utolsó dala, a Cherub rock előtt pedig mindenkit biztosított arról, hogy a Smashing Pumpkins nem oszlik fel, sőt, „életünk végéig velünk lesznek”.

Mészáros Veroni