Máig szívén viseli a galéria sorsát
Előadást tartott a mai magyar grafika újabb irányzatairól, kiállítást rendezett a Kortárs Magyar Galéria gyűjteményéből és méltatta a művésztelep résztvevői által a galériának adományozott új alkotásokat. A városhoz fűződő kapcsolatáról beszélgettünk vele.
o Netán azért jár gyakran és feltehetően szívesen a Csallóközbe, mert felvidéki születésű?
– Én mindenképpen kötődöm ide, hiszen középiskolába még Füleken jártam, ott volt igazgatóhelyettes az édesapám. De hát az Gömör és Közép-Szlovákia. Dunaszerdahelyre én valójában Luzsicza Lajos révén kerültem, aki, nem tudom miért, nagyon szimpatizált velem. S amikor a Kortárs Magyar Galéria indulását tervezte, akkor nekem is szólt, hogy jöjjek el, és mindjárt feladatokat is adott. Hogy tarháljunk képeket a képzőművészektől. Azért mondom így, mert egyszerűen szépen megkértük a művészeket, hogy ingyen adjanak képeket a galéria számára. Aztán én írtam előszót az első katalógusba, s azóta szinte minden évben eljövök Dunaszerdahelyre. Hol rendezni, hol valamilyen diavetítéses előadást tartani. Közben megismerkedtem a város jeles szobrászával, Lipcsey Gyurival, s azóta is nagyon jó a kapcsolatunk. Persze, magát a várost is szeretem, s nem tagadom: nagyon szívemen viselem a galéria sorsát s örülök, hogy most már a Vermes-villában székel.
o Szlovákia más városaihoz is vannak kötődései?
– Néha Komáromban is megfordulok. Sajnos, a szüleim már nem élnek, Losoncon vannak eltemetve, oda szoktam elmenni, gyertyát gyújtani a sírjukon. Illetve anyám húgához, aki még él. De ma már elmondható, hogy legtöbbször Dunaszerdahelyre járok Szlovákiában.
o Az idei művésztelep anyaga milyen benyomást tett önre?
– A dunaszerdahelyi művésztelepnek az a jellege, ahogy azt egyszer Péter Ági szobrászművész találóan mondta, hogy ez egy gondolkodó művésztelep. Hiszen itt elsősorban beszélgetnek, ismerkednek az emberek. Az alkotások valójában nem itt készülnek, illetve feltehetően majd egyszer készülnek az itteni élmények alapján. Tehát a művésztelepre idén meghívott tizenegy alkotó mindegyike eleve hozott magával egy képet vagy szobrot s felajánlották ezeket a KMG gyűjteményébe. Nos, ezeket a munkákat rendezhettem én kiállítás alá, plusz egy egy sajátos válogatást a galéria immár közel hatszáz műalkotást számláló gyűjteményéből. Ami az új anyagot illeti, a művésztelepre ezúttal is fiatal művészeket hívtak, s köztük elsősorban a Szenzária művészcsoport tagjai domináltak, akik a hagyományokat vállalták fel, tehát visszatértek a figurális festészethez. Itt volt többek között a csoport vezetője, László Dániel is, aki elmesélte nekem egyszer, hogy elment Selmecbányára, elvitte a festőállványát és beállította abba a szögbe, ahogy Csontváry egykor megfestette Selmecbánya látképét. Tehát ugyanabból a szögből megfestette ő is, azzal a különbséggel, hogy a kép előterébe, egy asztalkára egy üveg bort és borospoharat állított, amolyan csendéletként. Ami pedig az egyre átfogóbb gyűjteményes anyagot illeti, abból mindig egy-egy újabb dimenziót lehet bemutatni. Én most például ebből az anyagból a magyarországi neoavantgardnak a hatvanas évekbeli nagy felfutásától kezdve kétezerig próbáltam bemutatni a magyar művészetet. És Csáji Attiláék, Bauer Gyuláék, Bak Imréék mellett néhány szlovákiai alkotó, úgy, mint a Kassán tanító Szentpétery Ádám, a már klasszikusnak számító Bartusz György vagy a rimaszombati Balázs István képei is felkerültek a tárlókra.
o Számos könyv után mostanában milyen nagyobb munkán dolgozik? Úgy tudjuk, hogy a kilencvenes évek közepén két budapesti galériát is vezetett…
– Igen, de most már galériavezetőként nem funkcionálok. Ahogy kikerültem az egyetemről, egyébként az ELTE magyar--művészettörténet szakán szereztem diplomát, olyan szerencsém volt, hogy rögtön egy művészeti laphoz kerültem s azóta, már nem is merem megmondani, hány éve, ott dolgozom. A régi Művészetnél kezdtem, s most az Új Művészetnél vagyok szerkesztő. Kiállításokat már egyre ritkábban rendezek, kritikákat írok és különböző könyveket. Most fog megjelenni egy kötetem a kortárs magyar grafikáról, 1945-től 2000-ig. A mostani dunaszerdahelyi előadásomat is, mintegy ízelítőként, ebből tartottam.
o Végezetül: irodalmi körökben gyakran szoktak évődni, hogy kritikus, történész valójában azokból lesz, akikbe nem szorult kellő szépírói tehetség. Önnek nem voltak alkotóművészi ambíciói, kezdeményezései?
– Nem, nem... Utoljára talán a gimnáziumi szakkörben festettem képeket. Én mindig írni akartam, s valójában édesapám példája is erre ösztönzött, akinek több regénye is megjelent. Én elhatároztam, hogy a képzőművészetet fogom szavakba önteni, ami egy kicsit olyan, mint amikor a zenéről beszél a zenekritikus. Bizonyos ismeretek birtokában, tehát egyfajta avatott emberként azért valamit csak át tudok adni az olvasóknak. Ez persze csak egyik része a kritikusi munkának. A másik pedig a dokumentálás, mert mi, ugye, egyszer majd lábjegyzetek leszünk a nagy összefoglaló művekben, hiszen az első kiállításokról írunk. S hát gyakorlatilag így alakul ki a művészettörténet…
Bereck József
