Habodász István: Mindenkinek megbocsátottam

Csak a hecc kedvéért

A feszült magyar-szlovák viszony ellenére magyarok és szlovákok tömegesen költöttek akár több ezer koronát is, hogy esemeseikkel A Szlovákia tehetsége (Slovensko má talent) show döntőjébe katapultálják Habodász Istvánt. Ismét bebizonyosodott, hogy egy dolog politika, megint más, hogy valójában mi tetszik az embereknek. A döntőig vezető út azonban meglehetősen göröngyös volt. Istvánnal szülővárosában, Komáromban beszélgettünk.

Mi motiválta őt, mit élt át a vetélkedő alatt, milyen tapasztalatokra tett szert? - faggattam őt.

– Van egy huszonkét éves nővérem. Én még csak tizenhat éves vagyok, a Selye János Gimnázium első osztályos diákja. A szavalás, színjátszás kis korom óta érdekel. Az alapiskola ötödik osztályában figyelt fel rám Kajdász Katalin tanító néni, aki a mai napig mellettem áll és értékes tanácsokkal lát el. Versmondás mellett műkedvelő színjátszó csoportokban szerepeltem. Játszottam az István, a király rockoperában is. Fokozatosan egyre nagyobb szerepeket kaptam, úgyhogy valósággal belebolondultam a színházba, a színjátszásba. Eltökélt szándékom, hogy színművész legyek. Ezért sokat olvasok, színházba járok, megpróbálok mindig valamit ellesni, eltanulni másoktól. A versmondásbam igyekszem felcsillantani az egyéni humoromat. Talán ezzel nyertem meg a közönséget az elődöntőben, ahol Samo Chalupka humoros versét, a Fanyűvőt adtam elő. Nagy példaképeim közé tartozik a megboldogult Kaszás Attila és a felejthetetlen francia Luis de Funes, akivel sokan összehasonlítanak.

A vetélkedőről eleinte semmit sem tudtam. Otthon jobbára magyar tévécsatornákat nézünk. A tehetségkutatóról a testvéremtől szereztem tudomást. A nagymaminál beszélgettünk róla, ő persze azonnal rám szólt, hogy meg kellene próbálnom. Hát ahogy mentem haza a nagyitól, látom, hogy a vetélkedő első válogatása éppen zajlik a Tatra moziban. Fogtam magam és bementem. Csak úgy, heccből. Gondoltam, kipróbálom magamat, mit tudok. Elszavaltam egy Petőfi verset magyarul. A legnagyobb meglepetésemre kiválasztottak a pozsonyi pályázatra. Persze szóltak, hogy ott már szlovákul szavaljak. Őszintén bevallom, nem tudok valami jól szlovákul, főleg azért, mert nem nagyon van alkalmam ezen a nyelven beszélni, nemhogy verset mondani. Ez is nagy kihívás volt számomra. Ám az embernek ritkán adódik ilyen lehetőség, megmutatni a képességeit, lelki erejét. Eltökéltem magam, hogy megbirkózom a szlovák nyelvvel is. Elmentem Pozsonyba, a meghallgatásra. Nem tagadom, mire vége lett, megbántam. Törtem magam, a rendelkezésemre álló rövid idő alatt igyekeztem a lehető legjobban elsajátítani a szlovák nyelvet. Mindhiába, az első perctől kezdve mulattak a szavalásomon és a magyar akcentusomon. Úgy éreztem, hogy valósággal kiröhögnek. Nagyon elszomorított a dolog, hiszen az egyik legnagyobb magyar költő, József Attila versét mondtam el, de ez senkit sem érdekelt, talán nem is hallottak a költőnkről. A hiányos szlovák nyelvtudásomat a pozsonyi zsűri éreztette velem a leginkább. Visszaéltek azzal, hogy én az elején szóltam, nem tudok jól szlovákul, ráadásul a versenydrukk miatt még több hibát vétettem, mint máskor. Ezt azonban ott senki sem látta be, célzatosan rajtam szórakoztak. Először jól megszívattak. Fájt a dolog, s az ismerőseim, barátaim is udvariatlanságnak tartották. Az iskolaigazgatóm, meg a legtöbb pedagógus egyenesen megtiltotta, hogy folytassam a vetélkedőt. Egyedül a földrajztanárom biztatott. Azt mondta, nem adhatom fel ilyen könnyen, meg kell mutatnom, képes vagyok felül emelkedni a megaláztatáson és be kell bizonyítanom, hogy van tehetségem. Még ha sajátos tehetség is az. De az enyém.

A döntők döntőjében

A történtek miatt nagyon meglepődtem, hogy a zólyomi válogatón ugyanaz a pozsonyi zsűri tovább juttatott az élő adás ötvenes mezőnyébe. Ez némi elégtétel volt számomra. Hosszasan töprengtem, menjek-e, ne menjek-e tovább. De tüzelt a visszavágás vágya, meg akartam mutatni a rosszakaróimnak, nem vagyok annyira buta, hogy nem tudnék megtanulni egy szlovák verset, minél tökéletesebb szlovák kiejtéssel. Nekiláttam szorgalmasan szlovákul tanulni, kommunikálni. Csak szlovák tévéállomásokat néztem, szlovák könyveket, újságokat kezdtem olvasni. Találtam barátokat, akik segítettek a szlovák beszédben. Jól sikerült a versválasztás is, négy nap alatt megtanultam. Az elődöntőre nyugodtan, tiszta lélekkel érkeztem. Nem haragudtam senkire. Hívő ember vagyok, aki megbocsát az ellene vétkezőnek. Egy cél lebegett a szemem előtt. Bizonyítani, hogy képes vagyok verset mondani más nyelven is, mint a magyar. Nem hittem, hogy tovább jutok, de a nézők szavazatai segítettek. Ezúton is köszönöm minden ismerősnek és ismeretlennek az sms-eket. Úgy érzem, hogy a döntőbe jutás az én nagy győzelmem volt. Egyúttal persze nagy vizsga is. Az élet iskolája megtanított, hogy aki Szlovákiában él, jó, ha bírja a szlovák nyelvet is. Kezdetben úgy terveztem, hogy Budapestre megyek színészetet tanulni, de megváltoztattam az elképzelésemet. Tudja, a magyarországi magyaroknak mi mindig csak idegenek leszünk. Számomra néha úgy tűnik, hogy az értünk folytatott tevékenység valójában nem a mi érdekünket szolgálja, hanem csupán figyelemfelkeltő magamutogatás.

Megváltozott a zsűri

A zsűritagokat megkedveltem, annak ellenére, hogy másságomat, vagyis a magyarságomat éreztették velem. Főleg az elődöntő után ért kellemes meglepetésként az értékelés, amely szöges ellentétben állt a válogatáson elhangzottakkal. Pavel Habera, a cseh Jan Kraus, de még a korábban legtöbbet vihogó Adela Banášová is másképp beszélt. Jól esett, hogy Kraus úr, igaz, ugyan egyedül, de a verseny előtt odajött hozzám és nyugtatgatott. Nagyra értékelem a műsorvezetőket is. Kezdettől fogva szurkoltak nekem. Barborka közvetlen a szereplésem előtt hozzám lépett és mondta, hogy szorít értem és hogy a barátnője szerint én vagyok az egyik esélyes. Nagyszerű volt a Markíza tévé stábja is.

Az igazat megvallva, fokozatosan egyre jobban éreztem magam én is. A pozsonyi válogatáson feladott labdát sikerült tökéletesen leütnöm, ennek örülök a leginkább. Magyarként a legjobb tíz közé kerültem, s nyolcadikként végeztem, ez életem eddigi legnagyobb sikere. Őszintén szólva, reálisnak tartom ezt a helyezést. Megmutattam, hogy nem vagyok béna és tudok harcolni a sikerért. Megtanultam a szlovák verset, igyekszem minél jobban beszélni szlovákul is, de magyar színész szeretnék lenni – öntötte ki lelkét Habodász István.

Vladislav Kmeť