Sziporkázott Woody Allen női alteregója

2009. február 1. - 18:45 | Kultúra
Amit egykor Woody Allennek jelentett filmjeiben New York, ugyanazt jelenti női „alteregójának”, Julie Delpynek Párizs. Nem egy képeslapról lemászó sablonváros a maga turistalátványosságaival, hanem egy párkapcsolati, politikai „kibeszélőshow” díszleteleme.

2 nap Párizsban című második nagyjátékfilmjével Julie Delpy mintha megtalálta volna a maga „Annie Hallját”. Woody Allen és a művésznő közt viszont nemcsak alkotásaik, de fizikai valójuk közt is szembeötlő a hasonlóság, elég csak arra gondolni, hogy mindkettejük gyengénlátó, még szemüvegjeiket is mintha csak egymás közt cserélgetnék. Munkamódszerük pedig ficamok nélkül egymásra illeszthető. Fogd szívedhez legközelebb álló városod, fordítsd ki önmagából, csupaszítsd le a róla alkotott sztereotípiákat, és hozz létre egy multikulti agymenést a hatalmaknak címzett szövegbuborékokkal. Delpy kisasszonynak ugyanúgy sikerül ez saját utcájában, mint a jó öreg Woodynak annak idején. Ráadásul sztahanovista hozzáállásuk sem különbözik. A 2 nap Párizsban igazi szerzői mű, Julie Delpy a rendező-főszereplő-forgatókönyvíró trió egymaga, ezenkívül a produceri teendőknél, vágásnál, de még a betétdalnál is az ő neve bukkanik fel.

Kanyarodjunk viszont vissza az elejéhez, mit is nyújt a film. Velencéből New Yorkba hazautazó fiatal, két éve együtt tengő-lengő párocska egy reklámidő erejéig megáll a francia fővárosban, hogy Marion a fotóslány bemutassa családjának aktuális választottját, Jack-et. Jack számára ez a két nap olyan, mintha az állatkertbe érkezett volna, vagy inkább egy másik bolygóra. Szerelme mikrokörnyezete teljesen elüt az általa megszokottól, a bohém szülők, a nemi szervek abszurd ábrázolásairól kiállítást szervező apósjelölt, vagy az egykori hippi anyuka nem igazán idomulnak a párizsi idillhez. Tudat alatt kapcsolatukat teszik próbára, hogy kiderüljön, két év van-e mögöttük, vagy akárhány előttük. Ijesztő átbillenni a ló túlsó oldalára, lehorgonyozni egy valaki mellett. Elsősorban Marion az, aki nehezebben viseli, majdnem hogy ki lehet mondani az R.I.P-t („Nyugodjék békében) kapcsolatukra, de a film lezserségéhez méltó a befejezés is.

A film egyik legfőbb pozitívuma, hogy nem azt szeretjük Julie Delpyben, amit Woody Allenben szerettünk, tehát nem koppintásról van szó, ha nem is egyedi, de friss, hiteles és frappáns darabról. Az önéletrajzi elemekre bizonyíték, hogy gyakorlatilag csak családját engedte a kamera elé. Szüleit valódi szülei, Albert Delpy és Marie Pillet formálják meg nagyszerűen, testvérét pedig nővére, Alexia Landeau. E tekintetben csak párjánál csúszik be egy kis ficam a film mondanivalóját illetően, a Jacket alakító Adam Goldberg ugyanis már csak expasi.

Julie Delpy dialógusainak kendőzetlen üdesége már a Richard Linklaterrel és Ethan Hawkeval közösel írt Mielőtt lemegy a nap (Before Sunset) szkriptjénél is feltűnt. A 2 nap Párizsban viszont még inkább kitárja Pandora szelencéjét. A francia családképet a földdel teszi egyenlővé, izgalmas vulgarizmussal beszól Amerikának, a naiv turistáiknak, és kíméletlenül pofozza az értelmetlenül rasszista taxisokat. Az NDK-t gúnyoló Good Bye Leninből ismert Daniel Brühl szerepe, a langyos globalizáció ellenes merénylő kissé erőltetett, de még az ingerküszöb alatt marad.

A film tiporja a romantikát, a szerelmesek helyett szexéhes sznobok kerülnek elő, intimitás ebben a közegben nem is létezik. Julie Delpy pompásan ragadja meg a helyzeteket, könnyen bánik a karakterekkel, és amit a szájukba ad, eredeti. Monológjai mellett teret enged párjának is, így a film tanulsága szintén érett és előremutató gondolkodásra vall. Csontig metsző az irónia, az érzés mégis kellemes. Többször is élvezhető alkotás a tehetséges francia művésznőtől, aki fiatal kora ellenére már 50 szerepen is túl van, miközben olyan filmtörténeti jelentőségű rendezőkkel dolgozott együtt, mint Jean-Luc Godard, Volker Schlöndorff, Krysztof Kieslowski vagy Jim Jarmusch.

Szilvási Tibi