Egy határozott, boldogító talán
KÉTELY – RECENZIÓ
Alapvető emberi tulajdonság, hogy örömet okoz, ha a gyanúnk beigazolódik. Felszökik az adrenalin a leleplezéstől, az igazság viszont sokszor csak saját elmeképződmény. Mi történik viszont, ha az i-re nem kerül fel a pont? Kételyek közt ragadunk.
John Patrick Shanley 2004-ben a Broadwayre írt műve rendkívüli sikert aratott, a celluloid-feldolgozás sem maradhatott sokáig a padláson. A Kétely című kamaradráma filmes adaptációja sem kevesebb sikerrel járt, bizonyos körökben. Hollywoodnak ugyanis túl steril egy olyan történet, amely a 60-as évek valóságát csupaszítja le, a puritanizmus és az újító felfogás csatáját csak a páholyból figyeli.
A Kétely szimplán egy pedofil pap története is lehetne, ami végletekig ellaposíthatná, de botrányfilmmé is tehetné az alkotást. A Kétely viszont megmarad a barlangban, ahonnan magunknak kell eldöntenünk merre van a kiút.
1964-ben járunk, a feketék még kiszolgáltatottak a többségnek, tintapacaként tekintenek rájuk. Egy bronxi egyházi iskola falai közé szorulunk, ahol a karizmatikus Flynn atya (Philip Seymour Hoffman) minden gyerek kedvence, a kimért vaslady, Aloysius nővér (Meryl Streep) pedig tekintetével is úgy hat, mint egy szadista. A naiv James nővér (Amy Adams) egy óvatlan megjegyzése következtében kezd el szimatolni Flynn atya után, innentől fogva egyre jobban süllyed gyanúja mocsarába. Úgy gondolja, a pap nem éppen felebaráti szeretettel bír egyik tanítványa, a kiszolgáltatott feketebőrű Donald Miller iránt, és tántoríthatatlanul üldözni kezdi.
A néző nem igazán kapaszkodhat egyik karakterbe sem, leginkább a kedves James nővérrel lehet azonosulni, akivel együtt pingponglabdaként pattogunk a két vélemény közt. A történet nem foglal állást, a bizonytalanság szabadságára támaszkodik, ami erős cölöpnek bizonyul. Kevés sor írható a panaszkönyvbe. A történetvezetés néhol vontatott, de a rendező szorgalmasan dolgozik rajta, hogy folyamatosan fennmaradjon a kétely, mégis máshova helyeződjön a súlypont.
A két főszerepre felkért Meryl Streep és Philip Seymour Hoffman a lehető leghitelesebben feszül egymásnak. Valljuk be, Hoffmanból kinézhető, hogy egy pedofil pap, vibráló jelenléte viszont minden karakterszerepében kikezdhetetlen. Meryl Streep sem véletlenül gyűjtötte be tizenötödik Oscar-jelölését (kettőt meg is nyert), tekintete olyan sötét, mint egy varjú. Amy Adams bájos, szerencsére nem a tinikomédiák fedezték fel. Viola Davisnek (Donald Miller édesanyja szerepében) pedig pár percnyi jelenet is elég volt ahhoz, hogy hátborzongató képet fessen az afroamerikaiak kiszolgáltatottságáról. A Coen testvérek „házi” operatőre, Roger Deakins hasonlóan amazokhoz megmaradt a sötét tónusú képeknél, csak itt nem bújik meg a széleknél a humor.
John Patrick Shanley már Tony- és Pulitzer-díjat is nyert színházi darabjával, a pontos korrajznak, a precíz színészi játéknak köszönhetően pedig kibővíti az eredeti mű koncepcióját. Fontos alkotás.
Szilvási Tibi
