A múlt lidércei soha nem felejtenek
Libanoni keringő – RECENZIÓ
Ari Folman rendező szokatlan eszközhöz nyúlt, hogy bemutassa a libanoni mészárlás okozta traumát. Animációs dokumentumfilmmel teremt egyfajta szuggesztív utazást azokról az izraeli katonákról, akikre a történelem ezrek mészárosainak rideg szemlélőjeként tekint.
Be kell vallani, hogy a tanulmányokból is nehéz visszaemlékezni az 1982-ben a Közel-Keleten történtekre. A Szabra és Satila nevű libanoni menekülttáborban palesztinok ezrei éltek akkoriban, akiket még a 70-es években űztek ki Jordániából. Libanonban a hatalom a palesztin többséggel szemben a Bashir Gemayel vezette keresztény falangisták kezébe került, a palesztinok viszont nagyobb hatalmat szerettek volna megkaparintani, éppen ezért radikálisok felrobbantották Bashirt. A falangisták pedig bosszúként véres hadjáratot indítottak a menekülttáborokban lakó ártatlanok ezrei ellen, több ezer palesztint mészároltak le. Az izraeli katonák egy mondvacsinált indokkal (londoni nagykövetük elleni merénylet) szintén beavatkoztak a keresztények oldalán.
Ari Folman nem színtiszta dokumentumfilmet szeretett volna előállítani. A tévén keresztül manapság annyi erőszak áramlik az emberek felé, hogy az ingerküszöb jócskán feltolódott, alig figyel már fel a világ arra, hogy pár ezer embert legyilkolnak valamelyik részén. A rendező egy szubjektív utat jár be saját elméjében, ő akkoriban felcseperedő felnőttként ült az izraeliek tankjaiban. Lelkében gereblyézik, a poszttraumatikus sokk okozta emlékezetkiesését próbálja helyreállítani, egykori katonatársait végigjárva.
Megmarad tehát a résztvevők megkérdezésén alapuló dokumentáló szál, de nem rendeli alá magát az események esetlegesen hatásvadász manipulációjának. Az animációval megtartja szubjektív szemszögét, „szereplőit” teljes pontossággal képes instruálni.
A film egy része szürreális képzelgés, a veteránok emlékfoszlányainak sajátos újrafeldolgozása az álmaikban: 26 lemészárolt kutya kísértése, a film címét is adó keringő a golyózáporban, egy óriás meztelen nő menti ki egyiküket a bombázásra ítélt hadihajóról, páncélököllel pimaszkodó palesztin kölyök agyonlövése. Főhősünk, Ari saját megmaradt, állandóan visszatérő szelete a háborúból, hogy hárman, ruhák nélkül előbújnak a tengerből, és kémlelik, ahogy jelzőfények hullanak a tengerparti szállók romjaira. E foszlánynak jár utána katonatársainál.
Kép és hang teljesen rímel egymásra: Max Richter aláfestő zenéje hol a zaklatott, hol a nyomasztó, hol a teljesen letaglózó, szuggesztív hangulatnak rendeli alá magát, vagy inkább egészíti ki azt. Ari Folman filmje nagyban emlékeztet Richard Linklater animációs agymenéseire (Az élet nyomában, Kamera által homályosan), a technikát tekintve is hasonló, ugyanis előre felvett jelenetek kerültek az animációs asztalra, másrészt pedig szürreális képi világa, ami miatt elsősorban az előd juthat a filmszeretők eszébe. Ugyanakkor jelen van az emlékképek feldolgozásának azon leküzdhetetlen kényszere, ami Neót is kiszakította a Mátrixból.
Háborús események szubjektív feldolgozása ritkán kerüli el a hatásvadászatot, a Libanoni keringő őszinteségével épp ezt teszi, különválasztja a pusztító izraeli massza elemeit. Ehhez már csak annyi hiányzik, hogy a másik oldal is ezt tegye.
Szilvási Tibi
