A Fókusz diákszínpad 40 éve és Jarábik Gabriella

2010. december 14. - 14:04 | Kultúra
Az alábbiakban olvasható köszöntő, a dunaszerdahelyi Fókusz diákszínpad fennállásának negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen hangzott el.

Mint tudjuk, a színművészet, kötődjön bár hivatásos vagy amatőr színházhoz, gyermek-, vagy diákszínpadhoz, irodalmi vagy kisszínpadhoz, a pillanat művészete. A megismételhetetlen, szavakban megfoghatatlan pillanaté, melyben láthatatlan, de izzó áramkörben egyszerre van együtt a szereplő és a néző, mintha mindkettőjükben ugyanaz a szív dobogna, ugyanaz az érzés járná át lelküket-testüket. Hangúlyoznám azonban, akkor, csakis akkor, ha esztétikai mércével mérhető minőség – érték születik a színpadon, másodpercnyi üresjárat nélkül.

Nos, egészében véve a Fókusz „személyében”, vagyis mindazon százak, gyermekek és ifjak személyében, akik az elmúlt évtizedekben megfordultak a Fókuszban, akik a Fókuszt jelentik vezetőjükkel és rendezőjükkel, Jarábikné Trúchly Gabriellával az élen, most egy ilyen társulatot, kisszínpadot köszöntünk, amely már az indulása idején igyekezett kitörni a más csoportok körében még később is dívó merev, oratorikus formákból, a színjáték felé mozdulva el.

Persze, tudja Jarábikné Trúchly Gabriella - aki eléggé nem méltányolható kitartással végzi az annak idején dunaszerdahelyi óvónőként vállalt, majd édesanyaként is folytatott harmadik, ugyancsak fontos hivatását, akarva-akaratlanul egyfajta küldetést is teljesítve, ismereteim szerint ily hosszú távon egyedüliként tájainkon -, s tudja bizonyára mindenkori csapatának valamennyi tagja, hogy az említett áramkörön kívül mennyi járulékos mozzanat, élmény, öröm és emlék kötődik pusztán egyetlen darab, összeállítás, szerkesztett játék színreviteléhez és bemutatójához. Például, ha a nézőtéren ülő családra pillantunk a színpadról. Melyik szülő ne lenne büszke, látván ott csemetéjét?!

Teremtő ember lett a csöppségből, pedig nem oly régen még szakállkát kellett a nyakába kötni, gügyögve tenni minden kanál ételt a szájacskájába. S lám, ez a szájacska már tiszta szavakat, értelmes mondatokat formál. És itt engedtessék meg nekem, hogy személyes legyek, hogy, nyilván nem véletlenül, éppen itt újra felvillantsam, amit idestova harminc éve az önkifejezés szépségéről többek között papírra vetettem.

Emlékezetemben elevenen él apám tekintete, a szemében csillogó örömkönnyek, amikor, ha nem tévedek, l957-ben, haramadikos koromban a Csipkerózsikát adtuk elő. Észrevettem, ahogy megszorítja anyám karját. Volt egy mondatom: - De hiszen a szív nem dobog olyan hangosan, hogy azt bárki  meghallhatná! – Apu felnevetett, majd évek múlván is kacagva idézte, hogyan intonáltam, rövidnadrágban, térdzokniban, miközben mint az egyik narrátor, a rendező utasítása szerint, repülőgépmodellel kellett foglalatoskodnom az egyébként naturalista díszeletek között.

Sosem felejtem el azt a mi Csipkerózsikánkat, a fegyelmet és figyelmet követelő próbákat, azt, ahogyan a szülők készítették a jelmezeket, izgultak - jó lesz így?, vagy inkább így?, tanító néni? A nagyobbak, a hetedikesek, nyolcadikosok játszották a főbb szerepeket, mégis valahogy egyek voltunk mindnyájan, együtt éreztük meg és élveztük a játékban és a közösen végzett munkában rejlő örömet. És közben olyasmit is tanultunk, olyan titkok is megnyíltak előttünk, amilyenekkel a tanítási órákon nem találkoztunk.

Meggyőződésem, saját szerény, tulajdonképpen egyszeri gyermekszínészi tapasztalatomhoz képest hatványozott mértékben érvényes mindez a mindig új utakat kereső, igényes feladatokat választó és megoldó Fókusz - melyet akár Trúchly Gabriella színitanodájának is nevezhetnénk – eddigi több száz tagjára.

Emellett, ki kell emelnünk, hogy Gabriellában a színházteremtő tehetséggel párhuzamosan munkáló pedagógusnak köszönhetőn is a dunaszerdahelyi kisszínpad egyike azon kevés hasonló szlovákiai magyar csoportnak, amelyek példát mutattak abból, amit Comenius már a 17. század első felében ajánlott az iskolák figyelmébe, jelesül a színjátékban, a színházban, a drámában, magyarán a dramatikus formákban, szituációs játékokban rejlő oktatási-nevelési lehetőségeket, például a szókincs, a helyes beszéd, az anyanyelvi kultúra, az érzelmi és emberi-erkölcsi tartományok művelését, a gondolkodás fejlesztését. Ha pedig netán színpadon történik ez, a színvonal nem lehet mellékes.

És erre, akárcsak a mondandóra, az üzenet időszerűségére, mindig különösen ügyelt ünnepelt kisszínpadunk, tudván, egyedül minőségi teljesítménnyel védhető meg édes anyanyelvünk, őrizheti meg magát és indentitását, egyben sok irányban gyarapíthatja kultúráját honi magyarságunk, ami mindenkor, bevallva-bevallatlanul, célja is volt e mozgalomnak. Más szóval, a művészetek világában a legnemesebb szándék is csak akkor válik valósággá, váltja ki a kívánt hatást, ha hiteles esztétikai köntösben, illetve ilyen eszközök érzékeny, hozzáértő, tehetséges alkalmazásával jelenik meg.

Kedves fókuszosok, Gabriella. Köszönöm az élményt, mellyel a Jókai Napokon és Duna Menti Tavaszokon ajándékoztatok meg mint nézőt, újságírót és zsűritagot. Igaz, régen volt, még a múlt században, de itt vagyunk, itt vagytok, elevenen éltek bennem, mint az a bizonyos Csipkerózsika, apám könnyes, ám büszke tekintetével együtt. Legyetek, játsszatok még sokáig!

Bodnár Gyula