A halál árnyékában

2011. október 31. - 11:18 | Kultúra
Lars von Trier: Melankólia

Előző filmjében, az Antikrisztusban Lars von Trier leszámolt az élvhajhász emberrel, akinek kapaszkodói az értékektől való eltávolodása miatt dőlnek romba. A Melankóliával közönségbarátabb módon viszi tovább ezt a gondolatot. Kettébontva személyiségét kiábrándultság (vagy felülkerekedés), és kétségbeesés közt ingázik.

Mint arról már sok helyen olvashattunk, Lars von Trier az elmúlt években elhatalmasodó depresszióját az alkotás önterápiájával próbálja leküzdeni. Hogy ez az Antikrisztussal és a Melankóliával mennyire sikerült, arról csak ő maga tudna nyilatkozni, mindenesetre némi felismeréshez már minden bizonnyal közelebb jár, mint korábban.

A Melankólia elején úgymond lelövi a poént. Amire egy-egy zsírosabb katasztrófafilmet kihegyeznek, ő azzal lekicsinylően bán, a világvégét egy depressziós szemszögéből nem tartja egy felettébb meghökkentő dolognak. Éppen ezért közli már az elején, arra ne is számítsunk, hogy az majd nem következik be. Ennek alapján marad energiánk arra, hogy ne azon törjük a fejünket, vajon megelőzhető-e, hanem azon, hogy a megbizonyosodás hogyan hat az egyes személyiségekre. Ez esetben elsősorban a két női főszereplőre, Justine-re (Kirsten Dunst) és Claire-re (Charlotte Gainsbourg), akiknek a karakterei értelmezhetők a rendező személyiségének egy-egy szeleteként is.



A film epizódokra való bontása hasonló az Antikrisztuséhoz. A nyitány egy már-már a giccs határán egyensúlyozó, szuperlassítással operáló jelenet, amely arra hivatott, hogy a következőket magyarázza. Az Antikrisztusban ezt követően meglehetősen provokatív, polgárpukkasztó eszközökkel halad végig egyfajta öntisztító kurzuson, a Melankólia ugyanakkor, ahogy von Trier is fogalmaz egy interjúban saját filmjéről, tele van bántó klisékkel. Meglehetősen mesterkélt például, ahogy Justine megpillantja az égbolton a Föld felé közeledő Melankólia bolygót – ekkor még csak apró csillagként világító égitestként.

A társadalom krémjének egy konvencionális és személytelen eseményére, egy esküvőre invitál, ahol a csapongó, részeges édesapától (John Hurt) és csípős humorú édesanyától (Charlotte Rampling) a sznob rendezvényszervezőn (Udo Kier) keresztül a pénzéhes főnökig (Stellan Skarsgaard) és a státuszszimbólumokat istenítő sógorig (Kiefer Sutherland) mindenkit felvonultat, akit szívesen elpusztítana. Köztük ólálkodik a depressziós Justine, mint menyasszony, illetve a jószándékú Claire, mint a nővére. Kissé erőltetett a 24 című tévéfilmsorozat nyolc évadán keresztül és itt is ugyanolyan arcot vágó Kiefer Sutherland karakterének párosítása a két főhős mellé. Bár vélhetően fricskának szánja, szemléltetendő az anyagiakban gondolkodó ember bukását, a film második felében ő már felesleges.

Mivel egy-egy epizódban a két nővért állítja középpontba, érezhetően a rendező saját terápiájának részeként velük igyekszik azonosulni. Az Antikrisztus és a Melankólia is azt igazolja, hogy az anyagi lét úgymond értelmetlensége okozta reményvesztettségen és kiábrándultságon, illetve a kétségbeesésen a valláshoz való közeledéssel próbál felülkerekedni, ami által súlytalanná válnak a földi piszkálódások és egyéb problémák. Másrészt félelmet is ébreszt, mivel akadnak – a Melankólia esetében például Claire kisfia, aki Justine-hez is erősen kötődik – akik bennünk látják a kapaszkodókat. A film egyik legérzékenyebb képe egy ölelés Justine és a kisfiú között, ami még előbbit is kirángatja egy pillanatra az addigra már mindenben megbizonyosodott állapotából.

Végül oda lyukad ki, hogy a halál egyfajta, az ismeretlentől való félelem, és a beletörődéssel járó megnyugvás közti állapot, miközben kapaszkodóként az azon túli lét, illetve az a felismerés szolgál, hogy az embernél és meggyőződéseinél egy sokkal tökéletesebb rendszer irányítja mindezt, nevezzük bárminek.

Ezáltal észrevehető gyengeségei ellenére a Melankólia esetében – ismét von Trier szavaival és kételyeit elhárítva – a felszín alatt egy olyan film rejlik, amit kedvelhetünk.

-sztb