Esterházy János szlovák és magyar szemmel

„Esterházy János személye még ma is indulatos vitákat vált ki a társadalomban. Ez a téma nem egyszer a politikai harc eszköze.  Lehetséges-e, hogy Esterházy személye a szlovák – magyar megbékélés példájává váljon, ahogy azt a magyar fél szeretné?” Ezt a kérdést veti fel a Pozsonyban megjelenő Historická revue (HR) idei márciusi száma, amely nagy teret szentel Esterházy János tevékenységének. A gróf politikus életútját, politikai szerepvállalását egy szlovák és egy magyar történész elemzi, megmutatva, hogy a két fél történetírása ebben a kérdésben is nagyon messze áll még egymástól. Ján Mitáč János Esterházy a jeho miesto v slovenských dejinách (HR, 23, 2011, 3, 38 – 43.) és Janek István János Esterházy v histórii stredovýchodnej Európy (HR, 23, 2011, 3, 46 – 51.) című írását kivonatosan közöljük.

Esterházy János szlovák szemmel

Ján Mitáč (Ústav pamäti národa) szlovák történész szerint Esterházy személye köré hamis glóriát von a magyar történetírás, megfeledkezve azokról a kordokumentumokról, amelyek árnyékot vetnek a gróf tetteire. Esterházy János az 1920-as évek elején lépett a politikába, tagja lett az Országos Keresztényszocialista Pártnak, 1932-ben ennek elnökévé választották majd 1935 és 1938 között Kassa képviseletében lett a csehszlovák parlament képviselője. 1936-ban jelentős szerepet játszott abban, hogy pártja egyesüljön Jaross Andor Magyar Nemzeti Pártjával. A szlovák történész megállapítása szerint „a szlovákiai magyarok Budapest közvetlen utasítására a szudétanémetek példáját követték, egyesítették politikai mozgalmaikat, hogy határozottabban tudjanak fellépni a Csehszlovák Köztársaság ellen.” Esterházy János feleségének, Líviának köszönhetően aki kapcsolatban volt Horthy Miklós családjával , jó viszonyt ápolt a magyarországi politikai körökkel. Ján Mitáč szerint dokumentumok tanúskodnak arról, hogy Esterházy János „Tamás” és „Szalma” néven, 221-es szám alatt jelentéseket írt Budapestnek. A szlovák történész úgy véli, a gróf ügynöki tevékenységét a magyarországi történészek bagatellizálják, holott magyar dokumentumok bizonyítják, hogy Csehszlovákia ellen ügynökösködött. 1937-ben pl. azt jelentette Budapestre, hogy Rückl egyházi vezető  elárulta neki, a csehszlovák hadsereg modernizálására és katonai objektumok megerősítésére 19 milliárd koronát fordítottak. Néhány hónappal később pedig bizalmas információkat adott át Magyarországnak a losonci és az Ipoly menti katonai objektumokról.

Ján Mitáč szerint Esterházy ahelyett, hogy Csehszlovákia állampolgáraként a demokrácia mellé állt volna, elhagyta a parlamentarizmus alapelvét, kollaborált a náci politikával és a „nagymagyarországi” revizionizmussal. Ezt az állítását azzal is alátámasztani látja, hogy 1936-ban Esterházy nem fogadta el Edvard Beneš ajánlatát a miniszteri bársonyszékre. A szlovák történész szerint Esterházy kapoccsá vált a szudétanémet politikusok és Budapest között. 1938 áprilisának elején pl. ezt jelentette Magyarországra: „Henlein kijelentette, hogy mindenképpen szabotálni fogja a tárgyalásokat (a csehszlovák kormánnyal), mert ez az egyetlen lehetősége annak, hogy minél gyorsabban szétverjék Csehszlovákiát.”

Esterházy a szlovák történész állítása szerint Lengyelországban is szövetségeseket keresett Szlovákia Magyarországhoz való csatolásához. Lengyelország lett volna a garanciája a Magyarországhoz kerülő szlovákok jogainak. Minderről Ján Szembek lengyel diplomata visszaemlékezéseiben találhatóak bizonyítékok, ahol a lengyel külügyminiszter közeli munkatársa 20 oldalon keresztül mutat rá Esterházy egyértelmű, Csehszlovákia elleni tevékenységére.

Ján Mitáč felrója Estreházynak, hogy örömmel fogadta a müncheni békediktátumot, aktív szerepet vállalt a bécsi döntés előkészítésében. A magyar kormány megbízásából Rómába utazott, ahol szakértőként vett részt a szlovák–magyar határvonal meghúzásában.

A szlovák történész azt is elfogadhatatlannak tartja, hogy Esterházy részt vett Horthy Miklós ünnepélyes kassai bevonulásán, ugyanakkor elismeri, hogy a szlovákiai politikus arra kérte a kormányzót, tartsa tiszteletben a szlovákokat és biztosítsanak nekik Magyarországon olyan jogokat, mint amilyeneket a Szlovákiában maradt magyaroknak kérnek. Ján Mitáč szerint Esterházynak ez az óhaja üres gesztus maradt. A történész visszautasítja, hogy Esterházyt a szlovákok védelmezőjeként próbálják bemutatni, aki a két nép közötti megbékélésre törekedett. Véleménye szerint a dokumentumok ennek ellenkezőjét bizonyítják, mivel Esterházy nem állt ki a Dél-Szlovákiából kiűzött szlovákok és csehek jogai mellett, és nem határolódott el az 1938-as gyilkosságoktól sem. Lujza nővére visszaemlékezéseiben leírja, arra kérte Esterházy Jánost, hogy nyilvánosan ítélje el az 1938-as nagysurányi beavatkozást, amikor magyar csendőrök lelőttek egy szlovák lányt. Estreházy ezt azzal utasította vissza, hogy csak rosszat tenne Magyarországnak, hisz az ország ellenségei felhasználnák ezt az ügyet Budapest ellen. Ugyanakkor megígérte, hogy nem hivatalosan tiltakozni fog a magyar kormánynál. Nővére szerint azonban csak arra volt képes, hogy panaszkodjon: a magyar csendőrök tönkretették mindazt, amin ő évekig dolgozott, mégpedig hogy szimpátiát keltsen a szlovákokban Magyarország iránt. Esterházy elkeseredett volt, hisz annak idején autonómiát ígért a szlovákoknak Magyarországon, ezzel szemben a csendőrök ütötték őket, ha nemzeti címert viseltek vagy nemzeti himnuszukat énekelték – állítja Mitáč –, aki szerint Esterházyt meglepte a magyar csendőrök brutalitása, ugyanakkor magyarsága miatt nem volt képes megfelelően reagálni a kialakult helyzetre.

Az írás részletesen foglalkozik Esterházy parlamenti munkájával is. A gróf 1939-ben egyedüli magyarként került be a Szlovák Köztársaság törvényhozásába. A szlovák történész nem ért egyet azokkal a magyarországi véleményekkel, amelyek szerint Esterházy kritikus volt a nácizmussal szemben. Azt elismeri, hogy Esterházy János nem szimpatizált a náci ideológiával, ugyanakkor rámutat, Csehszlovákia szétverésének támogatásával a gróf politikus egyértelműen a náci Németország oldalára állt.

Ján Mitáč rendkívül problémásnak tartja Esterházyt, mint a zsidók védelmezőjét is.  Állítása szerint 1939 január végén, amikor Szlovákiában megkezdődött az első zsidóellenes rendelkezések előkészítése, „Esterházy azt ajánlotta a magyar kormánynak, hogy zsidóellenes intézkedéseivel előzze meg a szlovák kormányt, vagy hozzon radikálisabb törvényt. Ezzel Magyarország Berlinben előnyt szerezhetne Szlovákiával szemben a cseh–szlovák probléma végleges megoldása kapcsán”. Ján Mitáč elismeri, hogy 1942-ben Esterházy nem szavazta meg a szlovák parlamentben a zsidók deportálásáról szóló törvényt, de felhívja a figyelmet, hogy még ennek indoklásában sem kerülte el a zsidóellenes megfogalmazásokat. A szlovák történész azt állítja, nem igaz, hogy Esterházy volt az egyetlen képviselő, aki nem szavazta meg ezt a törvényt. Szerinte több, a Pavol Čarnogurský képviselő köré csoportosuló honatya kivonult a teremből, így ők sem vettek részt a szavazáson. A szerző ennek kapcsán megállapítja: „bár el kell ismerni, hogy ez egy nagyon erős erkölcsi gesztus volt, ebben az időben már nem volt semmi értelme, hiszen Esterházy addig támogatott minden zsidóellenes törvényt”.

Ján Mitáč elismeri, Esterházy János elutasította Szálasi Ferenc követelését, hogy politikai mozgalmát ennek a nyilas pártnak a fiókpártjává alakítsa át. Inkább bujdosott a szovjet csapatok bevonulásáig, majd Szlovákia felszabadulása után megkezdte pártjának újraszervezését, memorandumot fogalmazott meg a kassai kormányprogrammal szemben és tiltakozott az ellen, hogy a visszacsatolt területek ismét Csehszlovákiához tartozzanak. A szlovák történész szerint ezért is adták ki a szovjet hatóságok követelésére és ítélték 10 év kényszermunkára a Szovjetunióban. A szerző megkérdőjelezi azt a magyar állítást, hogy Esterházy kiadatásáért személyesen Gustáv Husák a felelős. Véleménye szerint erre máig nincsenek bizonyítékok. Esterházyt Csehszlovákiában távollétében 1947-ben hazaárulással és a fasisztákkal való kollaborálással vádolták meg, ezért halálra ítélték. 1949-ben a szovjet hatóságok kiadták Csehszlovákiának, ahol az ítéletet életfogytiglanra módosították.

Ján Mitáč megállapítása szerint Esterházy János minimum vitatható politikus volt, aki a demokrácia veszélybe kerülésének idején részt vett ennek tönkretételében. Meggyőződése, hogy dokumentumok bizonyítják a politikus irredenta és ügynöki tevékenységét, mivel Csehszlovákia állampolgáraként Budapesttől kapott megbízást arra, hogy Németországban, Olaszországban és Lengyelországban saját országa ellenében tárgyaljon, felhasználva képviselői mentelmi jogát. Ján Mitáč írása végén Jaroslav Valenta cseh történészt idézi, aki szerint Esterházy tevékenységét csakis hazaárulásként lehet értelmezni és ezen nem változtathat az a tény sem, hogy „arisztokrata tartása egyszerűen nem engedte meg, hogy pár évvel később egy olyan piszkos törvény mellett emelje fel a kezét, ami a zsidókat megfosztotta minden állampolgári joguktól”.

 

Esterházy János magyar szemmel

A magyar féltől a Historická revue Janek István történész (Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete) írását közli, aki szerint a gróf egyértelműen ellenzéki politikus volt és tevékenysége, morális valamint politikai állásfoglalása máig követendő példa. A magyar értelmezés szerint Esterházy élete során megbékélésre, kiegyezésre, a magyarok és szlovákok közötti kézfogásra törekedett, és ezt nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is igyekezett alátámasztani.

Janek István szerint az Esterházy-ellenes szlovák vádakat 4 csoportba lehet foglalni: Esterházy és munkatársai Budapest ügynökeként dolgoztak, a gróf fedőneve „Tamás” volt. Politikai tevékenysége Csehszlovákia szétverésére irányult. Kollaborált a náci ideológiával és annak képviselőivel. A Zsidó kódex megszavazásának elutasítása ellenére képviselői tevékenységével maga is támogatta a szlovákiai zsidók likvidálását.

A történész megállapítása szerint Esterházy 1938–1939-ben támogatta Szlovákia autonómiáját, bízott abban, hogy ezt a célt békés úton, tárgyalások segítségével lehet elérni. Bár Esterházyra a szlovák társadalom úgy tekinthet, mint aki felelős az 1938-as bécsi döntésért vagy Csehszlovákia szétveréséért, „emlékeztetni kell, hogy Adolf Hitler mellett ez elsősorban Jozef Tiso és az akkori szlovák parlament felelőssége volt.” A szerző szerint a fedőnév önmagában még semmit sem bizonyít, Esterházy ügynöki beosztását és konkrét feladatait hivatalos kordokumentumokkal kellene igazolni. A gróf nyugatbarát (angol, francia) volt, nem közeledett sem Berlinhez, sem Moszkvához, ezért nem is vált fasisztává. Az pedig, hogy nem szavazta meg a zsidók kitelepítéséről szóló törvényt, nyilvános vállalása volt annak, hogy a legnehezebb időkben is kiállt mellettük. Szlovákia törvényei szerint Esterházy a mai napig háborús bűnösnek tekinthető, annak ellenére, hogy nagyon sok lengyelnek, zsidónak, szlováknak és csehnek segített a háború idején, pl. Rudolf Viest, a szlovák nemzeti felkelés egyik későbbi tábornoka is neki köszönhetően menekült ki nyugatra – állítja a magyar történész.

Janek István írása részletesen foglalkozik a gróf életrajzával, megállapítja, 1938-ban, az első bécsi döntést követően meglepetésként hatott Esterházy János bejelentése, hogy Szlovákiában marad és megosztja a sorsát az itteni 70 ezres magyarsággal. A magyar történész is kiemeli, hogy Esterházy a szlovákok jogainak tiszteletben tartását kérte Horthy Miklóstól. Azon a véleményen volt, ha a magyar politika nagyvonalú lesz az országban élő szlovákokkal, akkor a szlovák kormány sem fogja korlátozni az országban élő magyarok politikai és kulturális jogait.

Esterházy magyarként örült annak, hogy honfitársai visszakerültek az anyaországba. Nem volt azonban elégedett a két ország közötti párbeszéddel. „Felrótta a magyar kormánynak, hogy a komáromi tárgyalásokon meglehetősen türelmetlen volt a szlovákokkal szemben, ami nem volt helyes. Véleménye szerint a bécsi döntés elkerülhető lett volna, amennyiben a határokról folyó tárgyalásokon a magyarok több türelmet és taktikát tanúsítanak.” Esterházy azt ajánlotta a magyar kormánynak, hogy mondjon le kb. 1000 négyzetméternyi területről, amivel a magyarok ismét megszerezhették volna a szlovákok szimpátiáját és ez elősegítette volna a két nép közeledését. Azonban a magyar kormányt eredménytelenül győzködte arról, hogy adják át Szlovákiának a Nagysurány és Tótmegyer közötti területet.

A szerző szerint Esterházy többször is felszólalt a magyarországi szlovákok érdekében, így pl. egyik 1939-es beszédében a szlovák parlamentben arról szólt, hogy a magyarországi szlovákoknak minden jogot meg kell kapniuk, ami Isten nevében jár nekik. A szlovák és a magyar kisebbséget is érték sérelmek mindkét országban, ennek ellenére Esterházy folyamatosan a két nép egymásra utaltságát hangsúlyozta – emeli ki a szerző –, aki szerint közvetlenül Esterházynak köszönhető, hogy Magyarországon több száz szlovák vasutast nem bocsátottak el állásából.

Janek István szerint a szlovák történetírás gyakran vádolja Esterházyt nyílt zsidóellenességgel. „Tényleg voltak ilyen jellegű kijelentései. De nem szabad elfelejtenünk, hogy milyen korban élt, a hatalom birtokosai elvárták tőle, hogy nekik tetsző kijelentéseket tegyen. Esterházy ezekkel a kijelentéseivel csak félrevezette ellenfeleit, hiszen figyelnie kellett arra, hogy ne vádolják meg a zsidókkal való barátsággal, mivel  ez a vesztét is okozhatta volna” – állapítja meg a szerző.

A szlovák parlamentben 1942. május 15-én terjesztették be a zsidók deportálásáról szóló törvényt. Ennek paragrafusai kimondták, hogy a zsidókat ki kell telepíteni az országból, meg kell őket fosztani állampolgárságuktól, rendelkezett a zsidó vagyonról. A jogszabály a lakosság 4 százalékát érintette, kb. 89 ezer embert. Ezt a törvényt Esterházy János nem szavazta meg, mivel minden emberi és isteni jog megtiprását látta benne. Esterházy János a szavazás után azt mondta a családjának, hogy az egész eljárás undorító volt.

A német propaganda és a szlovák sajtó is elítélte Esterházy tettét, a Gestapo és a szlovák rendőrség is felvetette, hogy a grófot le kellene tartóztatni, a német követ javaslatára azonban ezt elvetették. A gróf letartóztatása ugyanis hatalmas politikai és diplomáciai botrányt okozott volna Szlovákia és Magyarország között, mivel a németek tudták, hogy Esterházy igencsak közkedvelt Magyarországon, és egy ilyen lépés a németellenes hangulatot erősítette volna.

Janek István szerint idővel a magyar kormány számára is kényelmetlenné vált, hogy Esterházy titokban magyar útleveleket és vízumot szerzett zsidóknak. Bárdossy László miniszterelnök német nyomásra határozottan megtiltotta a grófnak, hogy segítsen az üldözötteken, aki azonban titokban folytatta ezt a munkát. Bár a szlovák történészek felróják Esterházynak, hogy a többi zsidóellenes törvényt támogatta, ez azonban nem változtatja meg a tényt, hogy egyedül állt ki a zsidók kitelepítése ellen – írja a magyar történész.

Esterházy 1944-ben tiltakozott Magyarország német megszállása ellen, írásbeli tiltakozását átadta Svájc pozsonyi nagykövetének is. A nyilasok és a Gestapo elől is bujkálni kényszerült.

A háborút követően Esterházy tiltakozott Csehszlovákia magyarellenes intézkedései ellen, memorandumban utasította el a beneši dekrétumokat és bizonyítani akarta pártja erkölcsi tisztaságát. 1945. április 20-án ezért személyesen kereste fel Gustáv Husák belügyi megbízottat, aki a magyar történész szerint letartóztatta és átadta a szovjet hatóságoknak. A Szovjetunióban 10 év büntetőtáborra ítélték, közben távollétében Csehszlovákiában  halálbüntetést kapott.  Ezt az ítéletet a németekkel, a Szlovák Nemzeti Párttal valamint a későbbi Hlinka Szlovák Néppártjával való együttműködéssel és Csehszlovákia szétverésével indokolták. Janek István szerint azonban Esterházy elítélésének célja a szlovákiai magyarok megfélemlítése volt. Azért adták át a szovjeteknek, hogy az ellene folytatott perben ne jelenhessenek meg azok a tanúk, akiket megmentett a fasiszták elől. Családja és barátai közbenjárására végül a halálos ítéletet életfogytiglanra módosították. A börtönben végig abban bízott, hogy kiderül az igazság és felmentik. 1956-ban eljutott hozzá a magyar forradalom híre. Ennek leverését követően letargia vett erőt rajta. A hatóságok elutasították azt a kérését, hogy helyezzék át a nyitrai börtönbe, mert szülőföldjén szeretne meghalni. 12 év rabság után, 1957-ben a mírovi börtönben halt meg Csehországban.

 „Esterházy úgy vélte, testvérként kell egymás mellett élnünk, hisz együtt élünk a Kárpátok alatt és meg kell keresnünk a szlovák-magyar kiegyezés módját” – írja a magyar tanulmány szerzője. Esterházyt Oroszországban 1993-ban rehabilitálták, megtörténtek az első lépések boldoggá avatásának érdekében. „Esterházy értékelése és rehabilitálása jóindulat nélkül még nagyon hosszú ideig tarthat, ami nem segíti a két nemzet közeledését. A rehabilitálás pozitív gesztus lehetne, ami befolyásolhatná a közös múlt feldolgozását és a gazdasági együttműködés fejlődését is” – zárja tanulmányát Janek István.

 

A Historická revue márciusi száma e két terjedelmes írás mellett több részletet –  magyar és szlovák szakértői véleményt – is közöl az Esterházy perújrafelvétel kapcsán.

Rudas Dóra