Szép cigányaim – Schild Tamás fotókiállítása Pozsonyban

„Szép cigánynak lenni – vajon milyen lehet?” Ezt a kérdést teszi fel egyik képsorozatában a budapesti fotográfus, Schild Tamás, akinek fotóiból nyílt tárlat az idei Fotóhónap keretén belül a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában. A válogatás a Szép cigányaim II. címet kapta. A 28 fotó dél-dunántúli településeken készült, arcokat, hangulatokat mutat be, embereket mindennapi életükben, megragadva a perc gyönyörűségét. A fotóssal a pozsonyi tárlat megnyitóján beszélgettünk.

A pozsonyi fotóhónap központi témája az idén a kisebbségek, ezen belül is a romák és a ruszinok. Václav Macek, a rendezvény igazgatója szerint ön és egy másik kiállító, Šymon Kliman is nem szokványos módon mutatják meg a romákat. Mindketten az embert, az egyént keresik a roma közösségekben, ennek mindennapi gesztusait, rezdüléseit akarják ábrázolni. Šymon Kliman pl. a roma telepeken arra kéri az alanyait, hogy vegyék fel a legszebb ruhájukat és szinte festői portrékat készít róluk, így is segítve lebontani a romákkal kapcsolatos sztereotípiákat. Az ön munkáiban is van ilyen szándék?

Véletlen egybeesés, hogy két ilyen jellegű kiállítás is van most Pozsonyban. Számomra nem elhatározás kérdése volt, hogy cigányokat fogok fényképezni. Egyszerűen ők hagyták magukat fotózni. Én 50 éves fejjel kezdtem el komolyabban ezt a munkát. Nem voltak olyan ambícióim, hogy rólam majd valamelyik Fotóhónapon beszéljenek. Sajnos a kolléga képeit nem ismerem, de értem ezt az iskolát, sőt ismerek olyan fotóst, aki klasszikus festőknek a festményeit fotografálta újra cigány modellekkel. Nekem nincs ilyen tervem. Amit én megtaláltam, pontosan az, hogy az élet, ebben a jelenlegi kiszolgáltatott, nyomorult formájában is tartogat szépséget. Nem használok sem villanót, sem stúdiót, sem egyéb eszközöket, de még világítást sem. Mindig csak azzal a fénnyel dolgozom, ami a helyszínen a rendelkezésre áll. Szakmai szempontból ez rendkívül nagy kihívás. De természetesen emberi szempontból is. Hogy az életnek ezt a hétköznapi, itt heverő, létező formáját nemcsak megmutassam, hanem valahogy meg is emeljem. Azért is örülök a képeimnek, mert látom, hogy örömet is tudok velük szerezni. Elsősorban azoknak, akikről a képek készültek. Amikor meghívtam a fotóimon szereplőket a budapesti kiállításomra és megmutattam nekik, hogy mennyire szépek, bizony fülig ért a szájuk.

Nemesít, ha az emberről ilyen fotók készülnek?

Máshonnét közelíteném meg. Annak, hogy ezeket a képeket meg tudjuk mutatni egy szélesebb közönségnek, akár cigányoknak, akár másoknak, azért is van jelentősége, mert egy közösségnek a segítésében, felemelésében aligha lehet előbbre jutni, ha nem tudunk pozitív én-képet mutatni. És azt hiszem, ha van értéke a képeimnek, akkor ez a fajta segítő szándék, amikor egyértelművé teszem, hogy szépnek lenni jó és lehetséges.

Több interjúban is elmondta, hogy a képei élni segítenek önnek. Mi van e mögött a mondat mögött?

Nem azért megyek a cigányok közé, hogy peep show szerűen bámuljam a másik ember nyomorát. Ötven éves korára az ember kap néhány pofont az élettől. Önkéntelenül is felteszi a kérdést, hogy mit keres ebben a világban, hogyan viszonyul mindahhoz, ami körülveszi. És a válaszadásban mások tudnak leginkább segíteni. Beszélni vagy gondolkodni pedig csak a fontos kérdésekről érdemes. A szerencsés adottságokkal rendelkező emberek ezt akár verbalizálni tudják, én a képekben tudom a számomra fontos kérdésekre – hogy miért vagyunk a világban és mi dolgunk benne – a válaszaimat keresni vagy megtalálni.

De az ember a válaszokat sok helyen keresheti. Láttam pl. Indiában készült fotóit. Ha az embert túl sok rossz éri, csalódik, elege van az életből, akkor szeret elmenekülni abból a közegből ahol él és megpróbál egy másik világot felfedezni. Igaz, a világ, amit ön megtalált, teljesen más, mint a sajátja, csak éppenséggel ugyanazon a Magyarországon van, ahol eddig is élt.

Tagadhatatlan, és bizonyos értelemben érvényes válasz a menekülés. Pedig éppen a szembenézés lenne fontos. És az ember a közvetlen környezetével kell, hogy elkezdje, mert semmi mást nem ismer jobban. A nagy irodalmi toposzokban is, akik világgá mennek, útjukat csak arra használták fel, hogy jobban haza találjanak és újra megtalálják a helyüket a saját világukban. Bennem van egy ötven éves koromból indult, veszteségekhez kapcsolódó mély indíttatás, amikor a múltamat, az élet fontos kérdéseihez való viszonyomat újra kellett értékelnem, és ebben segített az, hogy egy akkori veszteséget képekben tudtam megfogalmazni. Az azokból hiányzó embereket indultam el keresni, köztük voltak cigányok is, köztük voltak másmilyen emberek is. Az élet úgy hozta, hogy ebben a keresésemben a cigányok voltak a legnyitottabbak az én gesztusomra. Arra, hogy kíváncsi vagyok a létükre, a mindennapjaikra. Hogy megértették, hátsó szándékok nélkül, őszinte kíváncsisággal fordulok feléjük, hogy azzal, amit csinálok, nem feltétlenül csak a legönösebb, primer igényeimet próbáltam kielégíteni – hogy csinálok egy jó kis képet aztán pedig szaladok. Az alkotás egy hosszú folyamat. Előbb elkészítettem azokat a képeket, amik nekik fontosak, ez lehet akár egy igazolványkép vagy családi fotó. És aztán az idő multával, ahogy a gátlásaink, a félelmeink és teljesen érthető fenntartásaik elmúltak – hisz annyira más közegből jövünk – elkészülnek azok a képek is, amiket én szeretnék megcsinálni.

És ez nem egyszerű folyamat. Hiszen a budapesti, Rózsadomb környéki egzisztenciámmal, a sportkocsimmal, ha megállok egy cigánysoron, akkor vajon mit gondolnak, amikor előveszem a fényképezőgépemet a meztelenül szaladgáló cigánypurdék között? Az egyik első kérdés, hogy pedofil vagyok-e, olcsó kurvát keresek-e, vagy rasszista vagyok-e, aki most jól körül akar nézni. És ha egyik sem, akkor meg mi a büdös francot keresek ott!?  És akkor ezt így vagy úgy meg kell magyaráznom. Vannak, akik azt mondják, köszönjük szépen, nem kérnek belőlem, mások meg azt, hogy jó, próbáljuk meg.

Egyébként a cigányság nem véletlenül foglalkoztat, hiszen magam is falusi srác vagyok, együtt jártam, játszottam, barátkoztam, bunyóztam cigány gyerekekkel. Amikor ezt a felnőttkori utamat elkezdtem, teljesen nyilvánvaló volt, hogy kik azok a gyerekkorom-béli srácok, családok, akikhez el kell mennem, és akiknél meg akarom fogalmazni, hogy valamikor ti voltatok nekem a fontosak, látni, megmutatni szeretném, hogy most hogyan, miben éltek.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ember 30-40 év elmúltával megkeres valakit, akivel mondjuk tizenéves srácként együtt bulizott és megkérdezi, lefotózhatja-e a mostani életét?

Egészen pontosan.

Hogy fogadják ezt az emberek?

Ez változó. A volt iskolai tanáraim, az igazgatóm pl. teljesen elzárkózott. Tibi, akinek az édesanyja takarítani járt hozzánk és ő gyakran elkísérte –  cigány gyerekről van szó –, pl. nagyon örült, és az első megkeresésre azt mondta, gyere Tomikám, szívesen látunk. Holott ez nekem sem volt egyszerű dolog, mert Tibi mögött nagyon kemény, bűnlajstrommal teli élet van.

Abban, amit ebben a képi világban megtaláltam, először is tisztáznom kellett, hogy én mi mindent nem akarok. Ez az elején nem is volt világos a fejemben, csak később tisztult le. Nem akartam megmutatni a világnak a cigányság mai helyzetét, nem akartam szociofotót csinálni. Nem érzem magam kompetensnek, hogy megmondjam, mit lehetne kezdeni azzal az iszonyatosan nehéz helyzettel, amiben a cigányság él. Csak egy őszinte kíváncsiság, egy gesztus, egy mások felé fordulás volt, ami abban nyerte el a jutalmát, hogy ezek az emberek megnyíltak nekem és a legszemélyesebb arcukat mutatták meg.

Ez egészen odáig ment el, hogy a fotóiról sugárzik a szépség. Mennyire fontos önnek, hogy a szépet mutassa meg?

Hát ez borzasztóan fontos, de ez történetesen nálam nem választás kérdése. Belőlem ez jön ki. Tehát nekem erre van kihegyezve, vagy világéletemben erre volt kihegyezve minden érzékszervem. Ez ivódott belém. Ez, amit én örökségként kaptam anyámtól, akinek az elvesztése elindított a fotózás világa felé.

Tehát ilyen erős a lelkében a szépségnek a keresése?

Többet keresek, mint önmagáért való szépséget és esztétikumot. De az út mégiscsak itt találkozik a közönségnek megmutatható részével.

A lét elviselhetetlen könnyűsége

Nekem van egy kedvenc fotóm, „A lét elviselhetetlen könnyűsége”. Szerintem minden nő arra vágyik, hogy egyszer készüljön róla egy ilyen kép. Lehet az, hogy az ember mindenben meglátja a szépet, vagy csak azt fotózza le, amiben megtalálta a szépséget.

Ez számomra is különösen kedves kép. Jelentésének egyik rétegében szerettem volna megmutatni a mindenkori Nőt, aki oly sokat tud a szerelemről. Tudja, hogy -akár a művészet maga- mennyi mindent ad és követel, s közben semmit nem old meg. Szépsége, léte mégis egyszerre nélkülözhetetlen és törékeny.Tudja, hogy -akár a művészet maga- mennyi mindent ad és követel, s közben semmit nem old meg. Szépsége, léte mégis egyszerre nélkülözhetetlen és törékeny. Nem tudom, hogy mindenben meglátom-e a szépet. De olyan jó, hogy sokszor megélhetem, mennyi szép van az életben a legkiszolgáltatottabb helyzetekben is.

Ezek az emberek sugároznak a képeiről.

Erről Márai jut az eszembe, aki azt mondja, hogy a művészet nem ábrázolás, hanem sugárzás. Köszönöm, hogyha úgy érzi, a képeim sugároznak. Mert tényleg nem szociográfiát akarok, nem is képriportot – lehetne, csinálják ezt mások nagyon jól –, én a magam útján járó emberként kezdtem el ezt a dolgot és így is folytatom. Jó, hogy nem mások által kitűzött célokat kell megvalósítanom. Ezekbe a helyzetekbe nem kész tervekkel megyek, hanem esetleg egy zsák ruhával. Próbálok adni is, ahogy csak tudok. És amikor azt érzem, hogy egy ember sugároz felém valami nemeset, valami olyasmit, ami megemeli a hétköznapi helyzetnek azt a fajta kiszolgáltatottságát – amiről egyébként egy-egy szociográfiai kép talán szólna –, akkor én ezt a saját magam szempontjai szerint megcsinálom.

Azt mondja, nem akar szociofotót készíteni. Engem megragadott egy fotó egy cigarettázó kisfiúról, aki három éves, vagy talán még kisebb. Ez egy megdöbbentő, de úgy is mondhatnám, hogy durva kép, amin jelen van a roma létnek, a közösség értékrendjének a teljes világa.

Persze, és ez nem baj. Én örülök, hogyha ez ott van, csak nekem nem ez a célom. Azt a képet egyébként azért készítettem, mert a kisfiú édesanyja megkért, hogy készítsünk egy ilyen képet, amit majd beküldhetünk az édesapjának a sittre, mert ő még nem látta a fiát. Hogy az apa lássa, milyen macsó srác lett a gyerekéből.

Az egyik első elismerést egy emberek nélküli szobáról készült fotóért kapta. Azóta pedig mintha csak embereket fotózna. Merre visz tovább az útja? Van valami tudatosság ilyenkor az alkotóban, vagy ugyanúgy, ahogy 50 éves kora után, majd megint vezeti valamerre a sorsa?

Hát ez egy kicsit nehéz kérdés. Találtam egy utat, amin jó járni. Megint eszembe jutott egy kínai mondás, hogy az út nem az út, hanem az, ahogy végig megyünk rajta. Én szeretném ezt az utat járni a cigányaimmal, és mindazon más témákkal, amikkel még foglalkozom. Nagyon örülök, hogy a cigány képeim – amelyeket valamelyest a tágabb közegnek is sikerült megmutatni –, úgy tűnik, rezonálnak. De talán azért is, mert amit én a fotográfia révén megpróbálok megtalálni az egy egyetemesebb dolog, ami a cigányokban és bennünk egyaránt közös. Hogy mindnyájan elsősorban  emberek vagyunk. Engem érdekelnek másfajta emberek is, akikről sikerült olyan képeket készíteni, aminek súlya, ereje, mondandója van.

Visszajár családokhoz, emberekhez. A pozsonyi tárlaton is vannak olyan fotók, amik ugyanarról a személyről készültek évekkel később. Miért megy vissza hozzájuk?

Ez borzasztóan fontos. Ugye Susan Sontag mondja azt, hogy minden fotográfia "Memento Mori", szembesülés az életnek a múlandóságával és változékonyságával. A múlandóságát egy-egy kép is megragadhatja, a változékonyságát csak több. Ez korra, nemre való tekintet nélkül igaz. Nagyon szívesen folytatnám azt, amit fiatalabb koromban elmulasztottam, hogy gazdagíthasson, amit csinálok. Hogy elmondhassam, nem hagytam elveszni mindazt, amit az életben valamikor fontosnak találtam.

Schild Tamás kiállítása 2013. január 27-ig tekinthető meg Pozsonyban a Brämer kúriában (SZNM – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, Žižkova 16.) hétfő kivételével naponta 10-től 17 óráig.

Rudas Dóra