MOZI: Tarantino felszabadít (Django elszabadul)

Vannak olyan alkotók, akiknek alig várjuk újabb és újabb alkotásait, Quentin Tarantino valószínűleg ezek közé tartozik. Az elvárás eme pszichológiájába belejátszik persze az a fogyasztói kényelem és lustaság, amit a befutott brandekhez való viszonyainkban működtetünk: ha már azt kapjuk, amit elvárunk, baj nem lehet. Tarantino westernje körülbelül ez a kategória. Akárhogy is, mindenképp érdemes a figyelmünkre.

A műfajhoz Tarantino már az erősen reflektív spagettwestern felől közelít, a címben és a történet alapsémájában Corbucci 1966-os kultikus Djangóját idézi meg. A játékszabályokat nem dekonstruálja, csupán módosítja, eltolja, például az akciófilm felé, s más műfajok, például a trash hatáselemeivel vegyíti. A többszörös műfaji reflektáltság – ami a Tarantino-brand fontos alkotóeleme –, a túlzással és a paródiával való stílusjáték persze mit sem érne jól kitalált karakterek, dialógusok és jó történet nélkül. A karakterekre igazán nem lehet panszunk, melyeket korrekt színészi teljesítmények hoznak, fő- és mellékszerepek frontján is. A főszerep kettős leosztása telitalálatnak bizonyult. Django (Jamie Foxx) a roppant tehetséges rabszolga mellett ott van felszabadítója, a német anyanyelvű Dr. Schulz (Christoph Waltz), aki különben a rabszolgaságot és a rasszizmust mélyen megvető kérlelhetetlen fejvadász. Kettőjük közül Django az elrajzoltabb figura: szerény előképzettsége ellenére minden lövése talál (még az első is), rendkívül eszes, uralkodik érzelmein, ha muszáj, ő a „tízezerből az egy” néger, bosszúáló és hősszerelmes. A feleségét, Broomhildát a pokol tüzén át kiszabadító hős maga a mítosz, maga a fikció.

A film legfőbb újítása (a műfajon belül), ahogy az eddigiekből is kitetszik, a szüzsében rejlik, hiszen a klasszikus western által eleddig szinte érintetlen témához, az amerikai történelem egyik szégyenfoltjához, a rabszolgatartáshoz nyúl. Mindehhez háttérnek néhány ecsetvonással felvázolva még germán mitológiai hátteret is kapunk, hogy teljes legyen az utalási háló.

Ami a cselekményt illeti, el kell azonban mondanunk, Tarantino egy kissé elszabadult, nem bírta elég feszesre vágni, rövidíteni saját forgatókönyvét, a film olykor leül, s a dupla fenekű befejezés sem sül el túl jól. Aki látta a Becstelen Brigantykat, az persze érteni fogja, miért úgy fejeződik be a Django ahogy, de ezúttal nem dekázta ki a mester pontosan a hatást.

Ugyanakkor talán Schulz figurájában leljük meg annak magyarázatát, miért is csinálta meg Tarantino ezt a filmet. A film egyik csúcsjelenetében a Leonardo DiCaprio által remekül alakított szadista főgonosz a Broomhilda felszabadításáról szóló szerződést kézfogással akarja szentesíteni, amit Schulz visszautasít. Először nem is érti, mit akar az ültetvényes, hárít, a feszültség nő, de istennek sem bírja megtenni, és nem is teszi... nem tudom, ez a gesztus talán a nézőnek is szól, így tanít Tarantino. Hogy hogyan lehet(ne, kellene) viszonyulni az ostoba, rasszista gennyládákhoz, mindenhol a világon. Miközben Schulz alakja is árnyalt, van benne jócskán patriotizmus, hiszen fejvadászként magától értetődően, különösebb kétely nélkül nyírja ki azokat a gonosztevőket, akik fejére az állam vérdíjat tűzött ki.         

A film egyik fontos állítása, hogy a fajgyűlölet (és a hasonló ideológiák), ill. az alapjukként szolgáló „tudományos” magyarázatok mindenekelőtt kulturális kódok, melyeket átveszünk, eltanulunk, elfogadunk. Ennek jó példája, amikor a már felszabadított Django olyan ruhát választ magának, amilyet a néger lakájok (szolgák) szoktak viselni uraik házában. A dolog – természeténél fogva – megváltoztatható, művelődéssel és az ezzel járó öntudatosodással. Django le is cserélte aztán maskaráját egy igazán cool, cowboyos szerelésre...         

(Django elszabadul – Django Unchained, amerikai western, 2012)

-vg-