Lélekgyógyítás mesék révén

Zágrábban szláv nyelvészetet tanult, gyerek-könyvtáros végzettsége is van. A Budapesten működő nemzeti intézmény, a Hagyományok Háza által nyújtott „magyar népmese-hagyományos mesemondás” képzés 2007-es elvégzését követően belevágott a mesemondásba. – INTERJÚ Kovács Marianna mesemondóval.

Lélekgyógyítás mesék révén

Beszélgetésünk nem „csak úgy” született. Apropója egy szó szerint mesés rendezvény. 2005-től Benedek Elek születésnapja (szeptember 30.) „A népmese napjának” tartatik. Alapvetően magyarországi az immár IX. Országos népmese-konferencia, ám idén – első ízben – átnyújtja mesélő karjait külföldre. A szlovákiai Füleken kerül megrendezésre 2013. szeptember 26–28. között. A Magyar Olvasástársaság alelnöknőjeként ön a főszervező. Gondolom, szóba kerülnek a szlovák népmesék is, de mi konkrétan az idei vezértéma?

Idén a választott fő téma a mesében és a mese által megtett utak sokszínűsége. Fontos, ne csupán beszéljünk róla, tegyük is meg a lépéseket. A konferencia közös meséléssel kezdődik szeptember 26-án, csütörtökön 20.00 órától. 27-én délelőtt „Hol jársz erre, ahol a madár se jár?” címmel indul a szakmai program, Agócs Attila (Etnikus specifikum és alkalmazott néprajz, avagy népmese a szlovákiai magyar kulturális közéletben) és Halász Péter (Mese, amely összeköt – Dobšinský és Benedek Elek mai szemmel) tart előadást. Ezt követi Badin Ádám (A mesébe való beavatás a bábjáték és az interaktív színházi komunikáció eszközeivel) és Szanyi Mária (Az SzMPSz mesei tevékenysége), majd délután B. Kovács István (Egy mesélő baracci parasztasszony), Varga Norbert (A Gortva-völgyi cigányság narratív hagyománya – Balog Ernő mesemondói világa), Benedek Katalin (Különbségek és hasonlóságok a magyar és szlovák népmesékben) előadása. A napot kerekasztal-beszélgetés és az Ipolyi Arnold Szlovákiai Magyar Mesemondó Verseny legjobbjainak gálaműsora zárja. Szeptember 28-án, szombaton 09.00 órától mesemondó-találkozóra és szakmai műhelyre kerül sor, amelyen közreműködik Kovács Marianna, Agócs Gyergely, Stiblár Erika és Tolnai Mária.

Ha nem bánja, kukkantsunk be a mesék és a 3. évezredbeli lét közti kapcsolat világába. Hogy látja, miért lényeges hogy a mai gyerekek is halljanak eredeti népmeséket, s ne csak öldöklős, meg sárga vagy zöld színű műembereket felvonultató rajzfilmeken szocializálódjanak?

A hallott mese belső képeket alkot. Dolgozik a fantázia. A mesélő leírt képeit rajzolja meg mindenki önmagának. Nem történhet rémüldözés, nincs félelem. A lélek olyan képeket láttat, ami az egyén számára elfogadható. Természetesen nagyon fontos,hogy  mekkora a média, a „látott” hatása. Pl. Akasztott ember. Ha látta TV-ben, akkor megvan, már a nem saját, hanem rögzült, láttatott kép. Ha nincs, akkor olyat kreál, amit nyugodt pszichével elfogad. A népmese a múlt rögzítése is. Cselekményében benne a régmúlt lenyomata. Emberi viselkedésmintákat mutat meg. Életutakat járat be. Toleranciára tanít, harcra buzdít magunkért. Nem azt mondja, minden rendben van, hanem hogy minden rendbe hozható. Útnak kell indulni, figyelni a segítőkre, s ha elrontottuk, újra kell kezdeni.

Egy mai mesemondó mennyiben más elemeket visz bele történeteibe, egyáltalán beleépíthet e meséibe a modern, technikai kor vívmányaiból ezt-azt, vagy mindenképpen ragaszkodni kell a régies elemekhez?

Meg kell tanulni a mesei nyelvet, a mese cselekményét, helyszíneit, hősök neveit stb. De beleleheljük az életet, és benne kell legyünk. Egyetlen egy irtózatosan fontos szempont: a mese méltóságát meg kell őrizni, különben nevetségessé, hihetetlenné válik. Ha azt mondom, a királyleány épp oly szép volt, mint itt a Julcsi, azzal nincs baj, de ha azt hogy oly szép volt, mint Madonna, az kilóg. Mondhatok én ilyet, de ha nincs elég rutinom, ilyen beszólástól a mesét hallgató elveszti a fonalat. Beleszőhetem a történéseket magam körül, mert aktualizál: tüsszentéskor mondhatom, „egészségére, épp ekkorát tüsszentett a szegény ember is”. Modern kor vívmányai jópofák, csak mércét állítsunk. De ami számomra fontosabb az a régies, esetleg tájszavak, nyelvjárásokból vett kifejezések vagy ismeretlen szavak megtartása a mesében. De úgy, hogy mindenki megértse, vagyis ilyenkor kerekítek mesét a mesébe. „Talált egy gubacsot. Tudjátok a gubacs az a tölgyfa olyan betegsége, amikor a fa levele egészen nevetséges formákat vesz fel. Lehet az gömbölyű, mint egy labda, szép barna színe van s ekkora.”

Kovács Marianna gyerekek gyűrűjében

Legősibb mesék az ókori Egyiptomból ismertek, mint a Két testvér című az Újbirodalom korából, habár jóval előtte, az Óbirodalom idején is születtek történetek vándor mesemondók révén. Mi volt anno s mi ma a mesék megszületésének generálója?

A hagyományos mesemondás szerint a népmesének egyetlen célja van, a szórakoztatás. A hagyományos mesemondás nem véleményezi, hogy ezzel bárki is tanítani esetleg gyógyítani akart. Mégis, biztos vagyok abban, az emberek egymásra figyelve, egymásra hangolódva mesélnek. Hogy ma születnek-e népmesék, azt mondják, akik ezt jegyezgetik, hogy nem. De nekem más a véleményem. Úgy gondolom napjainkban ezek a városi legendák. Éppúgy terjednek, mint régen a népmesék. Szájról-szájra, számítógépről-számítógépre.

Tudjuk számszerűen, és ha igen mekkora a magyar mesekincs, történt már erre vonatkozólag valamiféle hivatalos összegzés?

Dr. Voight Vilmos Tanár Úr 20–25 ezerre becsüli a valamikori Magyarország területén felgyűjtött magyar mesék számát.

Van olyan, hogy kifejezetten magyar vagy akár szlovák mesemotívum, amit csak az adott nép ismer és/vagy érthet igazán, vagy a mesék alapvonulatai a világon mindenütt egyazon fonálon keresendőek?

Biztos vagyok benne, hogy van. Lehet, máshol is ott az a motívum, de mást hallanak ki belőle. Pl. „A faruhás lány”, horvát gyűjtés, de cigány mese: az anya mielőtt meghal, azt mondja a lányának, meneküljön, mert apja majd őt akarja feleségül venni. Ez egy magyar fül számára elképesztően beteg dolog. De nekem rögtön eszembe jut, amikor otthon azt hallom, milyen jó hogy ennek-annak szintén horvát férje, felesége van. Ő is a miénk, mondják. Na, pl. egy kisebbség esetében ez nagyon valós dolog, a belterjesség bizony probléma lehet. Lehet hogy a fonál, a tő egy, csak mindenki másképp bontja ki. Meghatározza az ő múltja, lenyomatai. A kék szín kék. Nekem az égbolt gyönyörű tavaszi világoskékje, másnak esetleg a munkásruha elpiszkolódott tintakékje. Különbözőek vagyunk, nem csak egyénben, nemzetben is. Mások, máshogy viszonyulhatunk a dolgokhoz. A horvát népmesékben a tenger jelentős helyszín, a magyar népmesékben is van tenger, de érintőlegesen. Máshol a hangsúly, mást jelent.

Hogy látja a mesemondó énje, valóban szükségünk van – akár felnőttként is – a mesékre? Netalán a mindennapi élet fájó tapasztalataitól való elrugaszkodás kellékeként tekintünk rájuk, s ezért néz egyre több felnőtt is meséket (még ha jobbára nem is népmeséket, hanem inkább hollywoodi szuperprodukciókat), vagy sokkal inkább arról lehet szó, ősidőktől bennünk buzoghat a mesélés és mesehallgatás iránti vágy?

Különböztessük meg a mesenézést, olvasást és a hallgatást. Ha nézzük, pörögnek a képek, mi kész tálalásban megpróbáljuk felfogni a cselekményt. Filmnézést általában nem szakítjuk meg, tudjuk előre, a válasz, valakinek a válasza, ott lesz a végén. A film lehet szép, itt a képi világára gondolok, lehet jó, amikor a téma valamit megmozdít lelkünkben. A tv nézése kezdetekkor közösségi esemény volt. Emlékszem, gyerekkoromban édesapám csak a sógorával nézte a Tenkes kapitányát, egy-egy izgalmas történést külön megünnepeltek, minden részletét átbeszélték. Ma családi körben igen ritkán beszéljük át a látottakat, legfeljebb megállapítjuk, jó vagy rossz volt. A mesefilm is lehet jó is, szép is, népmesék kapcsán biztos mindenki ismeri a Kecskeméti Rajzfilmstúdió magyar népmese sorozatát, szenzációsan jó, na, de ehhez kellett Jankovics Marcell, aki szakembere a magyar népmese szimbólumainak.

Olvasás jóval összetettebb cselekmény. De ha ennek birtokában vagyunk, tudunk varázsolni magunknak világokat, megoldásokat, barátokat. Hosszabban tart, mint a filmnézés, tehát hatása is hosszabb. Nincsenek kész képek, a kép-zelet (milyen igaz és szép szóösszetétel) dolgozik. Magunk rajzoljuk a képeket, saját tarsolyból, elméből dolgozunk, ismerős elemekkel. Megállhatunk, könyvet félretehetjük, gondolkodhatunk a történéseken. Népmese esetében egy-egy mese felolvasása általában egy szuszra történik. Az a jó, ha kezdetekkor arra szoktatjuk a gyermeket, hogy közben vagy utána kérdezhessen. Ne értsen senki félre, nem tanulságokat kell levonni, sőt szigorúan tilos, de annak adjunk esélyt, hogy véleményt mondhasson, ha akar. Általában nem akar, és ez is lehet nagyon jó, mert esetleg át akarja gondolni, még dolgozik benne, avagy nem az ő történetét meséltük, nem érdekli, s akkor haladjunk, ne vegyük kedvét a faggatózással. Olvasás magányos tevékenység, mégis társasutazás a meseszereplőkkel. Közben pihen a hétköznapi élet, bú, baj háttérbe szorul, másért izgulunk, nem tartozunk felelősséggel a főhős tetteiért, csak lessük, mit tesz. Ugyanakkor együtt vagyunk vele, izgulunk érte, akarjuk, hogy győzzön, megoldja problémáit, mert mi vagyunk a legkisebb királyfiak, királylányok, kik várják a megmentőt. E kettős tudattal olvasunk, haladunk saját magunkban, botlásokat, örömöket, tapasztalatokat kapunk, hihetetlen dolgokat élünk át, tanuljuk az életet.

Mese hallgatása a mesemondó és mesehallgató közös élménye. Ha mesefilmet nézünk, képernyőt bámuljuk, ha mesekönyvet olvasunk, könyvbe nézünk, ha mesélünk, gyerek szemébe, egymás szemébe nézünk. Ott nincs mellébeszélés, mert mindent látunk. Látjuk, amit mondunk elhiszik-e? Benne van-e a hallgató a mesében, avagy mobiltelefonnal ügyködik éppen? Ha csendben van, baj van, mert ez nem az a műfaj, ahol a szót el kell szenvedni, akkor lehet hallgatni, mikor látom, hogy a saját száján is képes lenne kifordulni, úgy tátva maradt. Egymásra figyelni, egymást meghallgatni úgy kell, hogy közben a mese útján vagyunk, egyazon célért dolgozunk, egymást segítjük, hogy a mese célba érjen.

Gyerekek hallgatják, ahogyan Kovács Marianna szövi a mese fonalát

Mostanában írta szakdolgozatát biblioterápia vagyis irodalommal való gyógyítás, azon belül meseterápia témakörben. Valahol érzi bár az ember, a mese, a jó mese valami mód felvidítja, egyúttal megnyugtatja a lelket. No de hogy kifejezetten gyógyít is? Lehetséges ez, mint vélekedik erről jelen időben a tudomány?

A tudomány különbözőképpen vélekedik, bár az irodalom jótékony terápiás hatása vitathatatlan. A biblioterápia képzésre azért iratkoztam be, hogy lássam, ki mit mond erről, s biztonsággal vállalhassam saját véleményem. Dolgozatom címe is sok mindent elárul: „A hagyományos mesemondás, mint spontán meseterápia – A mesemondó, mint meseterapeuta.” Mesemondás hagyományos alkalmain az egyik legnyilvánvalóbb cél a szórakoztatás, az együttlét örömének megélése volt. Ám vallom, a hagyományos mesék és mesemondás egyik legfontosabb funkciója volt a lélek „karbantartása”, gyógyítása. Hagyományos mesemondók – mai szóval élve – terápiás eszközökkel éltek.

Mesemondás körülményeit mind a mai napig a mesehagyomány mellett más tényezők is befolyásolják:

– a mesemondás alkalma,

– a hallgatóság elvárásai,

– a külvilág eseményei,

– saját előadói egyéniségünk,

– a mesét hallgató közösség „rezgése”. Bár a mesemondás hagyományos alkalmai már szinte teljesen megszűntek, a mesének lélekgyógyító funkciója – gyökeresen átalakulva ugyan, de tovább él a mesemondás modern formáiban.

Utolsó kérdésként röviden hogy tudná összefoglalni, személy szerint miben látja munkája, a mesemondás szépségét?

Vannak kedvenc meséim, de bevallom, nehezen találok rájuk. Sajnos ma már nagyon nehéz gyűjteni meséket, ezért sokat olvasok gyűjtéseket, vagy irodalmi átiratokat. Fogom a könyvet, elolvasom az összes mesét, ami benne van. Jelölgetem, ami tetszik, aztán félreteszem. Mikor a harmadik, tizenharmadik, mesekönyvnél járok, egyszer csak eszembe jut egy mese, amit valamelyikben olvastam (persze nincs megjelölve). Itt kezdődik az őrült lapozgatás visszafelé. Mikor megvan, félreteszem és megkeresem a lehető legtöbb variánsát, ami felellhető. Mire a végére érek, addigra a mese variánsaiból kiválogattam a nekem tetsző elemeket s összeállt a saját mesém. Van olyan, hogy hiába minden igyekezetem, a mese valahogy nem működik. Nem szeretik, vagy nem értik, vagy annyira az enyém (vagy éppen nem), hogy nem is akarom annyira mindenkinek elmesélni? Nem tudom, de sok mesét tettem így félre, bár sok olyan mesém is van, ami a hallgatósága által lett kedvenc, mert Ők tettek hozzá olyan dolgokat, amitől kikerekedett és az enyém, miénk lett.

A mesemondás szépsége számomra mindaz, amit nagyon szeretek csinálni. Látni és láttatni szép külső-belső képeket, olvasni csodálatos dolgokat, hallani „igaz” történeteket, azokat elmesélni másoknak, szemekbe nézni, azokkal jóban-rosszban együtt lenni, de mindig csak úgy, mint a mesében:„Hogy se tebenned, se énbennem kár ne essék!”

Csibrányi Zoltán