Bontják a Partizánt!

bereck | 2007. augusztus 1. - 12:02 | Vélemény
Az elmúlt napokban munkanélküli hajléktalanok egy maroknyi csoportja elbontotta -- nyilván a nem túl értékes bontásanyag szabad értékésítése fejében -- a rendszerváltást követően hamarosan bezárt dunaszerdahelyi Aranykalász Étterem, a múlt század első felének patinás Kázmér Vendéglője tetőszerkezetét.

A belvárosi épület tehát -- rézsút alig száz méternyire a Makovecz-tornyos városházától, közvetlen tőszomszédságban az Office Building Network Rt. gazdasági-pénzügyi központjával, háta mögött a Szociális Biztosító parádés épületkomplexumával --, amely a második világháború utáni elnyert nevével (Hotel Partizán, merthogy egy kicsi garniszálló is fészkelt az emeleti traktusában) máig Partizánként él a köztudatban, vélhetően eltűnik a föld színéről.

Közel másfél évtizede magára hagyatottan már csak az enyészettel küzdött, meg a csőlakók ostromaival az utolsó két esztendőben. Hogy most már nem ez utóbbiak partizánakciójáról van szó, azt az utcafronton eléje vont drótkerítés is sejtetni engedi. Szóval a Partizánnak kaput, konyec. Úgy hírlik egyébként, hogy adóhivatali székház épül a helyébe. Ám erre senki ne vegyen mérget. Mi tudjuk a legjobban, hogy az érintettek ilyen stádiumban mindig azzal szokták elhárítani a média érdeklődését, hogy menet közben a beruházás "filozófiája még megváltozhat".

Maradjunk csak az emlékezésnél. Amit valójában minden csekélység aktivizálni képes aztáltal, hogy eltűnni készül a föld színéről. E sorok írója például még a hatvanas évek végén, amikor már volt Kulacs, a mai Bonbon elődjeként Duna Szálló és Bihari borozó, látta-hallotta szalonzenélni a Partizánban Hartmant, Rajtíkot, Szabó Palit és másokat, az emeleti garniszállóban is volt jelenése, de azt már ne firtassuk, hogy egy röpke pásztoróra vagy mi okán. Aztán közétkeztetési kosztosa is volt a Partizán konyhájának a környékbeli boltok, hivatalok, intézmények alkalmazottjaival egyetemben, miközben a kétkezi melósok, csak úgy bakancsosan, munkaruhában a Dzsungel névre hallgató utcafronti söntésben szokták elverni éhüket-szomjukat. A tágas éttermet elválasztó bordó függöny mögött olykor-olykor bohém fejesekkel, gyár- és bankigazgatókkal, DAC-korifeusokkal és -sztárokkal, főrendőrökkel is összehozta a sors. A korcsmahivatalok iránt megkülönböztetett vonzalommal viseltető művészemberekről, vagyis festőkről, szobrászokról, színészekről, költőkről, írókról, zenészekről, rendezőkről nem is szólva. Miként az akkori pincérekről, Betka néniékről, Pánalbertról, Petiről, Laciról, Matyiról és Mikiről sem. Tehát egyfajta kulturális színteret is közrezártak az akkori Partizán-falak. Miként évizedekkel azelőtt a még színpaddal is rendelkező Kázmér Vendéglőéi.

E sorok írója persze csak a dr. Szeiff szerkesztésében megjelent korabeli Csallóközi Hírlap hasábjairól tudja, hogy a Szerdahelyi Műkedvelő Gárda, valamint a DAC vigalmi bizottsága szervezésében milyen hangulatos estélyek, műsoros táncmulatságok zajlottak itten kabaré-, ének-, tánc-, hangszer- és kuplészámokkal. S hadd zárja ezt a spontán emlékezést egykori tudósító kollégája soraival: "Vancsó Lajos főjegyző hegedűszólója -- dr. Stern Ernő művészi zongorakíséretével -- a legmagasabb zenei kívánalmakat is kielégítette. Az Édes, mézes mazsolám című tánckettősben a báj és a kellem megtestesítójeként Frankl Stefi és Kovács Sándor léptek fel. Renkívül érdekessé tette az estet az a körülmény, hogy a konferanszié szerepét -- Dunaszerdahelyen először -- nő látta el, mégpedig az elmésségéről és szellemességéről ismert Brüll Manóné. No és a tánc? Veszprémy Géza hírneves zenekara állítólag három napig húzta a talpalávalót!"

No csá, Partizán!

Szerdahelyi József

Címkék: hagyomány, kocsma, kultúra