Kicsoda Robert Fico?

Voltak ugyan verbális kirohanásai, de azért nem rontott neki az előző kabinet reformjainak, ahogy ellenzéki politikusként igérte, beérte néhány szociális látszatintézkedéssel. Például azzal, hogy csökkentette a gyógyszerek forgalmi adóját, de az áruk ettől nem lett alacsonyabb, hiába igérte a kormányfő. Na, és többnyire egy ezressel szúrta ki karácsony előtt a nyugdíjasok szemét. Nagyjából ennyi történt.

Részben ennek a vissszafogottságnak az eredményeként nem torpant meg Szlovákia gazdasága, növekednek is az átlagbérek. Természetesen messze még a Kánaán, nem csökkentek lényegesen a különbségek az egyre gazdagodó Pozsony és néhány nyugat-szlovákiai térség, valamint az ország többi, jóval nagyobb része között, de a lakosság közérzete minden felmérés szerint fokozatosan javul.
Fico azonban nem óhajt tovább sütkérezni ebben az előző kormány által megalapozott viszonylagos jólétben. Harcolni akar végre, miként eddigi politikai pályafutása során tette. A legújabb osztályharchoz a hevület mellett természetesen antagonisztikus konfliktusok és ellenfelek kellenek. Újra összekacsintott a Matica slovenská vezetőivel, rohamot akar vezényelni az államnyelv védelmében, amelynek egyébként az égvilágon semmi baja, él és uralkodik Dél-Szlovákiában is, sokkal inkább az anyanyelvünk szorul vissza a négy falak közé, de ez nemcsak az ő érdeme, hanem a mi mulasztásunk és felelőtlenségünk.

A kormányfőnek az elmúlt hetekben leginkább az olasz Enel, a Szlovák Villamosművek többségi tulajdonosa, továbbá a Mol-csoporthoz tartozó Slovnaft pozsonyi petrokémiai nagyvállalat, valamint a német-francia érdekeltségű Szlovák Gázművek volt a céltáblája. Ha csökkentek a vilápiaci árak, azt saját győzelmének hirdette ki. Ha éppen növekedtek, akkor azt a profitot hajszoló, lelketlen multik újabb cselszövéseként, no meg az előző kormány „gazdasági hazaárulásának” újabb bizonyítékaként jellemezte.
Csakhogy a legtöbb polgár már tudja: jórészt ezek a multik teremtettek új munkahelyeket, s kínálnak fokozatosan növekedő béreket. A kormányfőnek tehát tovább kellett tágítania a kört.

Kitágította. Főgonosznak magát globalizációt kikiáltva, ami jól hangzik, de semmi új. Az eltökélt Fico nem tágított. Illetve dehogy is nem, még egyet tágított: legújabb dörgedelmében egy szintre emelte a fasizmust a globalizációval.
Hagyjuk a nyilvánvaló történelmi és politikai érveket, a párhuzamot talán még maga Fico sem gondolja komolyan. Hanem: egy évnyi tétovázás immár teljesen „támadhatatlan” érveket akar ahhoz, hogy lerombolhassa az előző kormány reformjait. Ha már azok a reformerek, úgymond, a fasiszták kezére játszottak. Fico,mint új antifasiszta tehát minden áron igyekszik tönkretenni a magán-nyugdíjpénztárakat,és a több-biztosítós egészségügyi rendszert, meg árszabályozással fenyegeti a multikat. Előhúzta a rendszerváltás utáni zűrzavarban elhíresült jelszót is, a „kivételt nélkül”, lesajnálva a kisebbségi nyelvi chartát, anyanyelv-használati jogainkat.

Az „antifasiszta szolidaritás” ürügyén Fico szeretne újra államosítani, minél nagyobb hatalmat összpontosítani magának és pártjának. S minél kevesebbet meghagyni a magántőkének és az ellenzéknek.

Akik meghökkennek az „ellenreformáció” ilyetén kitágulásán, most kapaszkodjanak: nem más, csakis a nacionalista Ján Slota és Vladimír Mečiar az, akinek két koalíciós pártján múlik, sikerül-e leállítaniuk Robert Ficót. Ha nem, akkor megtörténhet, hogy a kormányfő állítja le Szlovákiát fejlődését a rögeszméivel. Antifasizmus? Ez?! Ugyan már… Nem más ez, mint vegytiszta populista szociális demagógia!