Ez ám még korántsem az Aranycsapat!

Barak László | 2007. augusztus 24. - 12:04 | Vélemény

“…A magyar labdarúgás, mint olyan, annyira a mélyben leledzik, amennyire a földkéreg legmélyebb bugyrait kedvelő bányabéka sem képes lejutni…” – írtam volt a minap egy másik sajtóorgánumban. Nehogy már most azt gondolja a tisztelt olvasó, hogy idülten kételkedő, kötekedő, izgága mivoltom okán idézem itt e kegyetlennek tűnő szentenciát.

Különösen most, hogy az olasz válogatott elverése az efféle ritka alkalmakkor oly jellemző eufóriát váltott ki a nemzetben. Az olaszok fölött aratott kétségtelen triumf generálta öröm ugyanis engem sem került el. Holott, megvallom, nem láttam, csak hallgattam a mérkőzést. Mégpedig azért, mert úgy gondoltam, fölösleges beszereznem egy újabb vonatkozó kudarcélményt. Nos, hál´ istennek, csalódnom kellett. Egy-egy eredmény ugyanis önmagáért beszél, ráadásul már a meccsek lefújásának pillanatában történelmivé magasztosul. Hogy aztán elkezdje élni a maga sajátos, önálló életét, akár egy költői opusz, amelyet az alkotó kiad a kezéből. Ez esetben, ugye, a világbajnok megverésének felemelő fílingje, "a magyar név megint szép lett" attitűdje uralta el a sikerre ez idáig igencsak kiéheztetett szurkolók tömegeit – jómagamat is beleértve – , nem utolsósorban, a kedves sajtóbeli kollégákat. A siker tevékeny részesei, a fiúk, az úgymond, „szakmai stábbal“ együtt, meg annak rendje-módja szerint mindezen megosztoznak, mint azon a tízmilliós jutalmon, amelyet a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetősége megszavazott nekik a meccsért...

No és most aztán, de legalább is néhány napon belül, egészen biztosan, el kellene felejteni ezt a kilencvenegynéhány percet. És persze be kellene tenni a jelképes vitrinbe, mégpedig a maga helyére, ezt az ugyancsak szimbolikus trófeát. Mégpedig valahová a néhai Aranycsapat efféle dokumentumai mögé! Hogy aztán majd élesben, vagyis igazi tétmérkőzéseken lehessen bizonyítani a magyar labdarúgás, pontosabban fogalmazva, a magyar labdarúgók tartós életrevalóságát. Mert, ha a „magasból“ mielőbb nem ereszkedünk le az anyaföldre – elsősorban maguk a siker tevékeny aktorai, a magyar válogatott labdarúgói, a szakmai stáb, ám mi szurkolók is –, pillanatokon belül megint ott leledzünk majd, ahonnan a meglehetősen haknimeccs-hangulatban, trehányul, enerváltan játszó, majd vesztésre állván már szinte meglepetten, groteszk-hisztérikusan kapkodó talján világsztárokkal való találkozás előtt tartózkodtunk...