Buszmizéria

Ennek érdekében azonnal képes volt megállapítani, hogy az országunkban futó buszok minimum 16 százaléka nincs megfelelő műszaki állapotban. Kérdem én, ha ezt olyan ügyesen össze lehetett számolni, akkor eddig miért nem tették? Miért kellett ehhez egy tragédia? Hiszen mindannyian tudjuk, látjuk, szagoljuk, halljuk stb., hogy sok közlekedő busz állapota botrányos, életveszélyes. Némelyikük akár hét számjegyben mérhető kilométert tett már meg. Néhány talán nálam is idősebb. Ha Józsi bácsi repedt szélvédővel vagy kopott gumival megy ki a faluvégi szőlőbe, nem tovább, úgy megbüntetik a fagylaltos sapkások, mint a sicc. A buszvállalatokat vajon miért nem? Vagy ha igen, miért csak annyira, hogy az olcsóbb nekik, mint új buszokat venni vagy a régieket megjavíttatni? Az én kocsimban két gyerekülés van, a lányaimat úgy odakötözzük, akár a rabokat, hogy véletlenül bajuk ne essék, s meg ne büntessenek. A buszokon miért nem kötelező még az öv sem? Hát a téli gumi?

A legbrutálisabb tervezett intézkedés: bizonyos útszakaszokról kitiltják a buszokat. Ezt a legkönnyebb! Ahelyett, hogy járhatóvá tennék őket. No nazdar, mondanák pl. a hriňováiak! Aki nem hiszi, járjon utána: kb. húsz évig közlekedtünk öreg családi Zsigulinkkal Hriňová és a Poľana között a Snohy nevű lazakban álló nyaralónkhoz az ominózus útszakaszon. Gyönyörű és félelmetes vidék. Telente ökrökkel húztak fel bennünket. Romantikus volt és kalandos. És szép. Ott mindig is kritikán aluli útviszonyok uralkodtak. Nyáron kátyús, a szélén omlós, télen havas volt az összetöredezett, kavicsos aszfalt. Olykor befoltoztak egy-egy nagyobb lyukat, amit aztán az erdei munkagépek és a fagy ismét tönkretettek. Egy februári (tavaszi szünidő) alkalmával – akkor még telefon sem működött a faluban, a nyolcvanas évek első felében járhattunk – 7 napig voltunk fenn elzárva a külvilágtól. A hetedik napon jutott fel egy hóeke hátán négy férfi, akik egy zsák kenyeret hoztak a településre. Persze röhögtünk. Akkoriban ott minden lazaki készen állt az ilyesmire. Az asszonyok addigra már régen megsütötték kemencéikben a házi kenyeret, a férfiak levágtak egy-egy juhot, kakast. Senki sem halt éhen. A szomszédok segítették egymást. Ha valaki megbetegedett, imádkoztak és gyógyteát főztek, mert mást nemigen tehettek.

Azóta a fiatalok elköltöztek, főleg az idősebbek maradtak.Ma egy ilyen helyzetben már nincs erős asszony és férfi, aki fát hasogat, kenyértésztát dagaszt, juhot vág. Ma már több az idős, beteg ember. Ha elzárjuk őket a külvilágtól, életveszélybe kerülhetnek. Akár a hó miatt, akár a 9 kilométernyi buszmentesített hegyi út okán. Oda a madarakon, vaddisznókon és szarvasokon kívül csak az a napi két busz jutott el. S ha már az sem fog, csak a jóisten őrangyalai. Vajon hány ilyen települést vágna el minden tekintetben olcsó intézkedésével a kormány a külvilágtól, az élettől? Hány embert lehetetlenítene el?