Egy élet – egy pillanat
Az okosok évek óta vitatkoznak, kell-e és mikor és mennyiért autópálya, illetve „déli gyorsforgalmi út” Pozsony és Kelet-Szlovákiai közé. Addig-addig vitatkoznak, amíg nem lesz belőle még évtizedekig semmi.
Úgy általában kritikán aluli útjaink vannak. Mindenütt. Az említett szakaszról és máshonnan is napi gyakorisággal jelentenek halálos vagy súlyos baleseteket. Vajon az okosok tudják-e hogy életekkel játszanak, amikor húzzák-halasztják az építkezést? Itt nem elsősorban arról van szó, hogy Kassáról Pozsonyba gyorsabban lehessen eljutni, hanem arról, hogy a gyorsabb (tehát kevésbé ideges) közlekedést biztosító szélesebb, jobb minőségű, egyenes(ebb) úton kevesebb ember hal vagy sérül meg. Még okosabb politikusok azt hiszik, ha megspórolják a délit, s hősiesen és főleg drágán átfúrják a hegyeket az északi vonal miatt, akkor minden megoldódik, délen a magyaroknak kuss! Kérem szépen, hát a délen lakó szlovák választóknak is lópisztoly...? Hiszen a többség általában a déli járásokban is szlovák! Mi csak kisebbségben élünk. Inkább szenvedjen a politikus bácsi saját többsége is, minthogy a kisebbséggel együtt kapjon valamit?!
Tizenegyedik éve van jogosítványom. Eddig közel 300 000 kilométert vezettem idehaza és külföldön. Fülekről Besztercebányára ingázom dolgozni. Családom egy része a nyugati országrészben él. Naponta kockáztatom az életemet, pedig csak közlekedni szeretnék, illetve vagyok kénytelen. Nemrég egy általam jól ismert, sokszor bejárt szakaszon (Hriňován) történt halálos buszbaleset. Két nap aggódás után tudtuk csak meg, nincs ismerős a sérültek között. Pár nap múlva egy kedves ismerősöm csusszant az árokba, szerencsére nem esett komolyabb baja. Tegnap Losonc mellett az előttem haladó kocsit vágta hozzá egy kamion egy furgonhoz. A gondviselésen múlt, hogy nem engem. Egy pillanat műve volt. A mellékúton magam mellé pillantottam, elfér-e mellettem az arra leforduló kocsi. Akkor hallottam meg a csattanást. Mire előre néztem, már minden jármű megállt. A kamion és furgon közé préselődött, főútra kanyarodó škoda a majdnem teljesen frontális ütközéskor szalvétához hasonlóan gyűrődött össze. Lehetetlen volt a sérült sofőrhöz jutni. Láttuk, nem mozog a mellkasa. Minden perc óráknak tűnt, amíg a mentők megérkeztek. Csak tehetetlenül nézhettük a hátracsuklott fejű, magatehetetlen, mozdulatlan embert az őt magába záró, a segítséget lehetetlenné tevő roncs elől. Jöttek a mentők és a tűzoltók, nagy lett a tolongás, odébb kellett állni a kocsival. Csak az esti híradóból tudtam meg, a szerencsétlen férfi a helyszínen meghalt. Tulajdonképpen a szemem előtt. Nyugodjon békében. A kamion szabályosan közlekedett. Örülhetek, hogy nem én haltam meg.
A közel 300 000 km hány pillanat? Hányszor halhattam volna meg én is, családommal, barátaimmal? Eddig egyetlenegyszer koccantam. A nagy számok alapján vajon mikor következik be valami? A tegnapi halálos baleset után alig voltam képes elvezetni a városban lakó szüleimhez, ahol két órán át járkáltam fel-alá a konyhában... De még aznap haza kellett jönnöm Fülekre. Sosem féltem a kocsimban, tegnap azonban abnormális óvatossággal kapkodtam a fejem a kereszteződésekben, nem mentem gyorsabban nyolcvannál és örültem, amikor megálltam a ház előtti hídon. Be se álltam az udvarra... Idegbajosan vártam az esti híradót. Nem volt segítség.
Ha az okosok rossz döntéseket hoznak, még sok esetben nem is lesz!
