A szabadság némi illúziója
Például addig nézni egy házat, eseményt, madarat, vagy a város egy ritka fényállapotát, amíg be nem telik vele a szemem, ameddig nézni engedi magát. Rájöttem, hogy ebben a felgyorsult világban tulajdonképpen már csak szemlélődni szeretek igazán. Megszokott "hídfőállásomról", hatodik emeleti lakásunk balkonjáról is, amely a magamfajta, városba szakadt lelkek számára így ősszel is az utolsó közvetlen kapcsolatot jelenti a természettel, s a szabadság némi illúziójával ajándékozza meg az embert. J
Jobbára semmit tenni ülök ki oda, ha a madarak csivitelését, a darazsak döngését hallgatni, a falevélsusogást, a légáramlatokat érezni, a környező tetőket, az éleket, az oldalakat, a hajlatokat, a fény színeváltozását, az árnyékok nyúlását, a naplementét, a sötétség terjeszkedését nézni -- ezt jelenti. Bár az öregedő szervezetem, csontjaim, ízületeim hovatovább egyre hálásabbak a nyár melegéért, mégis az ősz az igazi évszakom. A ragyogó egével, reggeli páráival, muslicáival, égett szagával, hosszú esőivel, színes bogyóival, korai derekkel, fagyokkal...
A búcsúra, az elmúlás élvezetére hajlamos lelki beállítottságom talán kapcsolatban áll azzal is, hogy a fanyarul füstös történelmi tapasztalataink miatt a jövőről is inkább borongós sejtéseim vannak, mint erőt adó reményképeim. S minek tagadnám, ezeket a baljós sejtéseket ez a mostani ősz is jócskán felturbózta bennem. Pedig már alig nézek tévét, hallgatok rádiót... Nehogy az olykori rosszérzések tartósuljanak bennem? Amíg van égbolt, fény, reggel és alkony? Amíg ki tudunk ülni szemlélődni, eget kémlelni a balkonra? Egyáltalán, amíg látunk, amíg halunk, amíg élünk?...