Kanásztánc a körmenetben

Bödők Zsiga | 2007. október 1. - 08:06 | Vélemény

Hortobágyon, a szabadtéri hídi vásárok forgatagában, kondások és lókupecek társaságában nem számítana egetrengető eseménynek, ha egy elletőkanász, könyökét a lacikonyha kecskelábú asztalának kissé nekifeszítve, egy alapfelszereltséggel bíró, középhatótávolságú gyomorrottyal nyugtázná a kovászos uborka leérkeztét a szomorkás tarhonya és a borjúpörkölt mellé. Oda, ahol a törkölypálinkák és a könnyű, kúnsági homokon termett borok is rendszerint előfordulnak.

Ám ugyanez az epizód nagy megrökönyödést váltana ki az előkelő városi rokonság körében, ha jóravaló kanászunk elsőszülött unokájának keresztelőjekor törné meg a templom áhítatos csendjét e természetdiktálta dörejjel. Úgyszintén ígéretes karriernek a végét jelentené, ha exkluzív társaságban egy magáról megfeledkezett ifjú államtitkár fülrepesztő végbélsikolya miatti összerezzenés verné ki a kaviárt a kényes polgármesterné kezéből egy állófogadás esetén. Sőt, kérészéletű lenne annak a nagykövetségi alkalmazottnak is a pályafutása, ha kissé lerészegedve megpaskolná a belga királynő hátsó fertályát, netán laza pezsgőzés közepette, annak a szilikonnak az állagáról próbálna tapasztalatokat szerzeni, amelyik egy nagyhatalom katonai attaséja leányának mellét domborítja.

Ragyogó tavaszi vasárnap. Úrnapi körmenetben vonul a falu apraja, nagyja. Áhitattal és zsolozsmával teli a lég, keresztrudakról alácsüngő, aranyos szegélyű templomi zászlók keretezik a kilátást, a kálváriadomb szétterülő szoknyáján pedig tarka virágok vannak terítve. Zeng a zsoltár és harmatoznak az égi magasok. Zavartalan a megidézett misztérium, amikor a hetedik stáció környékén, a helybéli ivóból kilépő néhány pásztor és bőgatyás kondás, harsány dudaszóra és nyenyerére szilaj kanásztáncot kezd ropni a jámbor hívők legnagyobb megrökönyédésére...

E fenti, leginkább Kusturica forgatókönyveibe illő epizódok felvonultatásával legfőképpen azt a célt kívántuk szolgálni, hogy szuggesztív megjelenítő erővel illusztráljuk bizonyos helyzetek képtelenségét. Illetve, tetten érjük és letartóztassuk a civilizáltság illemkódexében rögzített szabályok illegális határátlépőit.

Az ismert és köztiszteletnek örvendő ember általában óvakodik a közröhej kivívásától, ám bizonyos foglalkozásoknak természetes velejárója a botrány. Gondoljunk csak a médiumokat és a szórakoztató ipar valamennyi ágát elárasztó ripacsokra, korlátolt pojácákra és gátlástalan pozőrökre, akik az emberi kultúra tudatos és legártalmasabb környezetszennyezői. Közönségesek, szemérmetlenek és rendszerint maguk generálják a botrányos helyzeteket, hogy a körülöttük támadt felhajtás minél nagyobb ózonlyukat üssön közéletünk egyébként is cumulonimbuszokkal terhelt egén.

Újsütetű színészpalánták esetében még megbocsátható az ilyesmi. Hiszen, mit tehet a túltengő ambíciókkal, ám tehetségtelensége okán többnyire csak statiszta szerepre kárhoztatott egyén, aki unja már, hogy tömegjelenetek alkatrészeként vonultatják fel s alá a színtéren, maximum korhű dekorációként kénytelen két felvonást ácsorogni lovagi páncélban Oroszlánszagú Richárd cintermében. A gázsi nyomorúságos, az állóöltözőt a kulisszaraktár sikátorában alakították ki testre szabottan, a taps meg sohasem miatta csattan. Legfeljebb a nézőtéren kitörő harsány röhögés szól neki, ha ötödik alabárdosként éppenséggel hanyattesik a zenekari árokba.

Más a megítélése azonban a bugris politkusoknak és állami tisztségviselőknek, akiket korábban azzal a jóhiszeműséggel választott meg az ember, hogy sorsunk jobbátételén fognak iparkodni. Ám ahelyett, hogy tennék a dolgukat, a kevés kivételt leszámítva, folyton-folyvást a látókörükbe eső kasszák és pénzforrások körül ólálkodnak. Beosztásuk ellátására alkalmatlanok, ezt leplezendő, látványos pótcselekvésekkel szórakoztatják a cirkuszi látványosságra mindig kapható szájtáti közönséget. Politikai túlélésükért pedig mindenre képesek: arcpirító hazugságokra, történelmi téveszmék hirdetésére, botrányos viselkedésre – mert mindig van olyan társadalmi réteg, ahol ez tetszést és sikert arat. S teljesen mindegy a möbiusz karmonádlivá silányult gerincű politikusnak, hogy a mérgező és hallucinogén vegyületeket tartalmazó nadragulya, csattanó maszlag, beléndek és bürök leveleiből állt össze a babérkoszorú. A cél eléretett: a plebsz tapsol, a voks megvan, jöhet a következő ciklus.

Tegyük szívünkre a kezünket! E fenti bekezdésben leírt jelenség, minden országban tetten érhető, ahová egy politikus valaha is betette a lábát. Kontinensünkön belül és túl. Európában, és normális demokratikus országokban azonban már kiveszettnek hitte az ember, hogy kanászok, kútmérgezők, leamortizált agyú félnótások és politikai kalózok töltenek be felelőségteljes pozíciókat.

Mifelénk úgy látszik, eltart még egy ideig, amíg természetessé válik, hogy a csíkos öltönyhöz nem illik rossz modort viselni.

Címkék: Fidesz, MKP, MSZP, SZDSZ