Egyszer. Valamikor.
Hát kérem, van az úgy, hogy az ember emésztése leáll, a falatok megkeményednek a savhiányos környezetben, fel is puffadunk néha, minden a torkunkban van. Rossz érzés. bármit teszünk, se szelek, se böff. Elakadt. Bevehetünk gyógyszert, sétálgathatunk, feltámogathatjuk a fejünket négy párnával, hogy legalább a gravitáció segítségünkre legyen, akkor is csak az idő dönti el, mi lesz. Az ilyenkor rendkívül lassan múló időnek pedig csupán két választása van. Vagy elindul az emésztés, s a szervezetünk apró, végtelenül hosszúra nyúló lépésekkel feldolgozza, amivel megterheltük, vagy pedig kiveti magából. Az emberek általában nem szoktak dicsekedni emésztési zavaraikkal, csupán akkor kerül szóba ez a kényes, sokszor gyomorforgató téma, ha valaki társaságban lesz rosszul, s nem igazán lehet ignorálni a problémát.
Hát kérem, mi magyarok és szlovákok egymás társaságába keveredve a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt lettünk rosszul. Ugyanazt fogyasztottuk, sótlan volt, de nagyon fűszeres. Ráadásul egymás elől igyekeztünk elkapkodni a tálról, irgalmatlan gyorsasággal magunkba hánytuk, nehogy a másiknak több jusson belőle. Megettük, de nem volt mivel leöblíteni, megállt a gyomrunkban. Se le, se föl. Most, ha képesek lennénk megbeszélni egymással a gondot, ha értenénk egymást, talán el tudnánk mondani, milyen fájdalmakat érzünk, de persze nem, képtelenek vagyunk rá. Így aztán segíteni sem tudunk se egymáson, se magunkon. Csak sápadozunk, zöldülünk, vörösödünk, izzadunk, evidensen kínoz a dolog, de tartjuk magunkat a másik előtt. Kényszeredett és dölyfös mosollyal egyenesedünk ki, miközben majd belepusztulunk a gyomorgörcsbe. Mindkettőnknek fáj, de hadd fájjon, úgyis a másiknak fáj jobban. Bosszúból még a desszertes tálról is be-bekapunk valamit, lássák, bírjuk mi ezt, nem vagyunk holmi anyámasszony katonái. Az idő, a rohadék pedig nem és nem múlik. A találkozó végtelen hosszúra nyúlik, lelépni lehetetlen, s mindezek fejébe a pincérek hozzák az újabb fogást, mert tévedtünk, az idő igenis halad, csak mi már nem mindig vagyunk képesek ezt érzékelni.
Hát kérem, így van ez. Csakhogy ez esetben az időnek nincs két választása. Nekünk a saját, illetve a közös történelmünk gombócosodott-trottyosodott meg a gyomrunkban, azt pedig ki nem hányhatjuk, nem szabadulhatunk tőle. Meg kell emészteni! Egyszer. Valamikor.
