Üsd, vágd, nem apád?

Barak László | 2007. október 24. - 15:53 | Vélemény

Az embernek helyenként az a lehet a benyomása, a fafejűségnek is van olyasféle diszkrét bája, mint a hatalomnak. Ezt a szentenciát vegytisztán igazolni látszanak a közelmúlt és a jelen Közép-európai történései, különös tekintettel a szlovák-magyar viszonyra. Szóval, jó adag távolságtartással, felülemelkedettséggel kezelhetnénk, ami történik, csakhogy a politikai indíttatású konfliktusgerjesztésnek általában a köznép issza meg a levét. Mostanában ugyanis, mintegy derült égből villámcsapásként, egyre többször küldi a búsba, kurvamagyarozza vagy butatótozza le egyik közember a másikat…

A fafejűség tekintetében egyébként a lehető kontraproduktívabb dolog abból a téveszméből kiindulni, hogy mi az igazság. Tekintve, hogy bármely pszichopata általában a normális embereket tartja betegeknek. Tökmindegy tehát, hogy az évszázados szlovák-magyar együttélés során kinél volt legelőször és legtöbbször a Fekete Péter… Annál is kevésbé hasznos két nemzet közös dolgainak ilyetén vizsgálata, mert tény, mindenkinek az épp általa cipelt kereszt a legnehezebb. A normális, vagyis, szokás szerint a túlélésre berendezkedő köznép számára tehát egy efféle konfliktus első fázisban vélhetően rém érthetetlen és unalmas, majd a tudatos politikai eszkaláció arányában egyre félelmetesebb fenoménné testesülhetnek és testesülnek annak mégoly indokoltnak tetsző kiváltó okai is.

Lásd, a Beneš-dekrétumok problematikáját. Józan értékítéletű ember természetesen a legkevésbé sem kvittelheti, hogy annak idején egy bizonyíthatóan igazságtalan, tehát elhibázott politikai döntés és annak végrehajtása eredményeképpen egész népcsoportokat – esetünkben a csehszlovákiai németeket és a magyarokat – kollektíve állítottak pellengérre. Mi több, belebarmolva a magántulajdon szentségébe is, tulajdonképpen kifosztották őket. A háborús kvázi igazság- és jóvátétel jegyében. Mintha az első és a második világháború kataklizmáját valahol a köznép fórumain, azaz a kukoricaföldeken, az esztergapadok mellet, piactereken, a kocsmák söntéseiben, urambocsá! a tisztaszobák mélyén tervelték volna ki… Evidens, hogy háborúzáshoz csupán annyi köze volt az egyszerű emberek többségének, hogy végső soron ágyútöltelék lett belőlük...

Más kérdés, van-e fikarcnyi realitásérzékük azoknak a politikusoknak, akik évtizedek múltán, egy tökéletesen más geopolitikai kontextusban, egy több mint másfél évtizede nem létező állam, nem kevésbé pedig egy jobbára kihalt politikusi nemzedék jórészt eliminált bűneit az utódokon kérik számon? Ugyanilyen ostobaság persze az is, hogy az efféle próbálkozást, ha csak jelképesen is, azzal torolja meg a másik fél, hogy újra belegázol a valamikori szenvedő alanyok vagy azok utódainak önérzetébe. Lásd, a szlovák parlament Beneš-dekrétumokra vonatkozó minapi határozatát…

Ha tehát kellő tárgyilagossággal, érzelmektől mentesen vizsgáljuk meg a szlovák-magyar viszonyt jellemző jelenlegi helyzetet, világos, hogy zsákutcában leledzik mindkét politikai fél. Ami egyébként korántsem újdonság, hiszen a politikusok alkalom adtán akár készakarva is behajtanak egy-egy zsákutcába. Főként, ha saját tanácstalanságukat, alkalmatlanságukat vagy épp ordas szándékaikat akarják elkendőzni. Jó tudni azonban, mindeközben a legkevésbé sem érdekli őket, hogy az efféle nagy favágásokra hajazó aktusok közben a szerteszét röpködő forgács általában a tehetetlen bámészkodóknak veri ki a szemét, rosszabb esetben pedig még a kidöntött fák is őket nyomják ott…

Tény, hogy valami ilyesmi kezdődött el s folyik jelenleg is. Ugyan mi mással magyarázhatnók, hogy mostanában egyre több szlovákiai magyar vállalkozó jelzi, immár naponta többször kurmagyarozzák le utazó alkalmazottaikat Szlovákia-szerte. Olyan helyeken is, ahol ez idáig szívesen látott vendégek voltak, legalább is soha nem volt téma, hogy honnét jöttek, milyen nemzetiségűek? Nem beszélve a magyarországi szélsőségesek szlovákokkal, mint nemzettel szemben nyíltan hangoztatott és gyakorolt mindennapi averziójáról és cselekedetiről…

Közben pedig, mintha mi sem történt volna, tovább folytatódik a politikusi adok-kapok. Tom Lantos az amerikai kongresszus külügyi bizottságának elnöke például, Róbert Ficóval levelez, mintha évtizedes politikai pályafutása során nem győződhetett volna meg arról, hogy a jelképes kinyilatkoztatások az efféle tudatosan kiélezett helyzetekben annyit sem jelenthetnek, mint halottnak a csók. Sőt! Nem is késett Fico meglehetősen pökhendi és demagóg válasza, amely szerint, Lantos jobban tenné, ha a Magyar Gárdával bíbelődne, merthogy ő, mármint Fico, sokkal inkább a Magyar Gárdától kíván elhatárolódni, mintsem a Beneš-dekrétumoktól, amelyeket a szlovák jogrend szerves részének tekint. Már most borítékolható, ugyanilyen fogadtatása lesz annak a petíciós akciónak is, amelyet, úgymond, a dekrétumok kárvallottjainak erkölcsi, nem utolsósorban anyagi kárpótlásáért indított a minap idehaza a Never Again Polgári Társulás a Csemadokkal meg Szlovákiai Református Keresztyén Egyházzal és a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségével együtt.

Anélkül, hogy személy szerint bántani akarná az ember a szóban forgó kezdeményezés aktorait, mindenképpen leszögezendő: a kollektív fafejűség megtestesítői ők is. Vagy épp „csak”, annak a Magyar Koalíció Pártja elnöke, Csáky Pál által eszközölt megrendelésnek a kritikátlan és magamutogaó beszállítói, amely civil kezdeményezéseket sürgetett, hogy gazdája azok ürügyén beszállhasson a jelképes ringbe. Hogy aztán ottan esetleg majd a pofozógép szerepére kárhoztatik – nem az a legény, aki üt, hanem az, aki állja(?) –, azért nem érdekelte Csákyt, mert vagy halvány sejtelme nem volt arról vagy nem akarta tudomásul venni: az efféle meccsek után általában a közönség is össze szokott verekedni…